Szerintetek ez normális, hogy amíg vele voltam nem “annyira érdekelt” most hogy szakítottam vele meg elképzelhetetlenül hiányzik nekem?

Sziasztok! Beszéltem már barátokkal erről, de mind ugyanazt mondják, “az idő minden sebet begyógyít”, bár ők már a kapcsolatunk kezdetét se támogatták. Szóval 27 év van köztünk, 17 éves voltam mikor megismertem őt, testvérem által. Igazából addig nem érdekeltek az idősebb férfiak, ha láttam egy ekkora korkülönbséget kapcsolatban, sajnos nekem is rossz érzéseim támadtak. Megtetszett, szenvedtem, hogy nem lehetünk együtt(a korkülönbség), aztán 18. születésnapomon felköszöntött, emlékszem a pillanatra mikor olvastam, kitudtam volna bújni a bőrömből, felismertem, hogy szerelmes vagyok. Akkor már nem jártam iskolába, dolgoztam, elhatároztam, hogy gyereket fogok neki szülni, mivel arra vágyott és akkor én is úgy gondoltam, hogy egy gyerek lenyugtatna, és készen állok rá. Összejöttünk, egy idő után odaköltöztem hozzá, éltünk, majd jött az, hogy befejezem az érettségit, 2019. szeptemberében elkezdtem, ő támogatott ebben, bár felvetette a gyerek témát, de megbeszéltük. Örült a jó jegyeimnek, dicsért az eredményeim miatt. Sok dolog történt velünk, néha vitatkoztunk, mert elég féltékeny típus vagyok, volt, hogy hazajöttem, de mindig kibékültünk. Aztán úgy egy 1 éve jött a felismerés, hogy talán nem adom meg neki azt amire vágyik, a gyereket, a családot ,de ő mondta, hogy ketten is egy család vagyunk stb. Amióta digitális oktatás van és otthon voltam, gondolkoztam, mindenféle gondolataim támadtak, ő már előtte is munkamániás volt, hajtja a pénzt, pedig nem szenvedtünk semmiben hiányt, akkor sem szenvedtünk volna ha mondjuk csak délelőtt dolgozik(nekem is voltak/vannak kisebb, nagyobb bevételeim, diákmunka és stb). Szóval körülbelül december óta tervezem, hogy szakítok vele, és nem “sunyiban”, mert neki is beszéltem a gondokról, de valahogy nem változott semmi, szívesebben voltam itthon, anyuval, mint nála. Úgy éreztem ellaposodott a kapcsolatunk, a korlátozások miatt nem tudtunk sehova menni, néha munkaügyben elkísértem, ilyesmi. Én délelőtt hallgattam az online órákat, ő dolgozott, délután anyut látogattam, neki akkor szintén dolga volt, nagy ritkán ráért. Menekülni akartam tőle, februárban összevesztünk ezen a munkamánián és hazajöttem. De nagyon hiányzott, kibékültünk. Másfél hete szintén összekaptunk, mert vasárnap elmentem vele dolgozni és közben felhívott anyu, hogy mehetnénk ebédelni, de tudtam, hogy nekünk dolgozni kell, besokalltam és békésen elmondtam neki, hogy nem megy ez így ,neki is jobb lesz, összepakoltam pár cuccom és hazajöttem. Látszólag beletörődött. Voltam a múlthéten kétszer nála, a könyveimért egyszer pedig, nos eléggé becsiccsentettem a barátnőmmel és úgy éreztem látnom kell. Kavarognak az érzések bennem, érzem azt amit a szakítás előtt, azt az unalmasságot és elvágyódást haza pl anyuhoz, most hogy itthon vagyok pedig szívesen visszamennék hozzá, hiányzik. Sírtam eleget már a napokban . Megfordul mindféle opció a fejemben, hogy visszamegyek hozzá és szülök egy gyermeket, akit majd boldogságban felnevelünk aztán a következő gondolatom az, hogy ettől úgysem lenne jobb semmi és pár év múlva gyerekkel jöhetnék. Nem tudom, hogy ezt a covid miatti bezártság okozta-e. Mondják sokan, hogy fiatal vagyok, ne “dobjam el a fiatalságom”, de az a helyzet, hogy amúgy sem vagyok egy nagy bulis, szívesen fekszem mellette, híradót nézve. Nagyon rossz érzés ez a tétlenség. Most az iskola kicsit leköti a figyelmem, így egy kicsit jobb.