Szeretem-e még? Már magam se tudom. (bővebben lentebb)

2 hónapja vagyok együtt a barátommal, ő 18, én 16. Előtte nem ismertük egymást, nagyon gyorsan haladtunk, mert sok dologban hasonlóan gondolkodtunk, és mindketten őrülten szerelmesek voltunk a másikba. Egy hónap után - miután már pettingeltünk a 3. randink óta - felmentem hozzájuk, és senki nem volt náluk....és mondhatni megerőszakolt. Én még szűz voltam, és még nem akartam elveszteni, és már beszéltünk róla, szóval tudta. Próbáltam finoman leállítani, és nagyon rémült képpel néztem rá, tiszta sápadt voltam...de annyira szerettem, hogy engedtem neki, ha nagyon fájt, akkor is. Mert akkor egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy nekem fáj - pedig amúgy nagyon figyelmes általában, meg a pettingeléskor is.Mindez előjáték nélkül történt, tehát nem is voltam kellően felizgulva és benedvesedve. Nem akartam elveszíteni, de megtettem érte,mert szerettem...és gondoltam, ez egy próba lesz: ha nem teszi meg, átmegy, ha megteszi, elbukik a vizsgán. Utána rögtön szakítani akartam vele, de nem tudtam volna onnan egyedül hazajutni, az úton meg kibékített volna...és ki is békített. Nagyot csalódtam benne, és azóta nem bízom benne. De nagyon jól meg tudja győzni az embreket, elég manipulatív személyiség...és azóta csak belülről emésztett ennek az emléke, nem mondtam el senkinek.

Azon kívül neki sokkal nagyobb a szexuális étvágya, mint nekem, és minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, ki kell vernem neki, addig rinyál, hogy a puszta létemmel felizgatom, és ha nem csinálom neki, az neki ilyen rossz-meg olyan rossz lesz.

Másrészt...nagyon tapad. Ezt úgy értem, hogy minden szabad percét velem akarja tölteni, mindent lemond miattam, de nekem sok, ha egymás után 5 napon is fél napon keresztül ott van nálunk. Sok belőle! Eygszerűen nekem szükségem van arra is, hogy nélküle legyek, de ha azt mondom, hogy ekkor ne találkozzunk, szintén elkezd nyavalyogni.

A szüzességem elvesztését...két napja szedte ki belőlem a legjobb barátnőm, és nagyon kiakadt, de én is: most mondtam ki először a tényt. (van ilyen, hogy amíg az ember nem mond ki valamit, addig nem megtörténtnek is tudja tekintetni, mert nem akar rá gondolni)

És most...úgy érzem, egy szörnyeteg, és szakítani akarok vele.

Viszont ő iszonyatosan szerelmes belém, velem képzelte el az egész életét...ismerem, tudom, hogy nem bírná ki, plusz megpróbálna mindenhogy meggyőzni és érvelni.

De már nem akarom tovább ezt csinálni! Akármilyen figyelmes, kedves, értelmes és jófej is....eyszerűen nem megy,nem akarom! Viszont már vagy 30 üzenetet küldött face-n, meg 3 sms-t is, mikor mondtam neki, hogy pár napig ne keressen: hogy ő nem is csinált semmit, és nem érti, mi bajom van, és hogy ő halálosan szeret és aggódik, és sír, és szeret...

Az a baj, hogy engem könnyű meghatni, illetve megbékíteni. Tanácsokat szeretnék: tényleg szakítsak vajon vele? És már nem szeretem egyáltalán?