Miért érzem ezt szakítás után?

Végülis én vetettem fel,hogy döntsük el mi legyen,mire ő azt mondta,hogy legyen vége.

Már többször felmerültek azok a problémák, amik miatt vége lett. Hozzáteszem ezek olyan kis dolgok voltak a számomra,hogy egy kis odafigyeléssel kiküszöbölhetőek lettek volna. De ő szinte semmit nem volt hajlandó értem tenni. Ha megeröltette magát azt is akkor,amikor épp szakítás előtt álltunk,aztán minden folytatódott a régi kerékvágásban.

Az egész kapcsolatban én voltam a "férfi",lány létemre.A programokat én találtam ki,én szereztem mindig meglepetéseket,én vettem meglepi ajándékokat,én mondtam,hogy veszek 1-2 ruhát neki,mert neki nem volt pénze.És elegem lett abból,hogy nem érzem magam nőnek mellette, illetve,ha együtt voltunk is csak a telefonjával volt elfoglalva. Úgy kellett mindig szólni,hogy tegye már el! Nem igen értékelte azokat sem,amiket megtettem érte,mindent természetesnek vett.

Nem mondom,hogy tökéletes pár vagyok,nekem is vannak hibáim,de szerintem egy nőnek nem ez jár,nekem is jól esne,ha valaki néha valami aprósággal meglepne vagy egy jó programmal,tehát nem az anyagiak.

Ellaposodott az egész és már úgy éltünk egymás mellett,mint a testvérek/legjobb barátok,semmi csók,intimitás nem volt köztünk.

Már tetszeni,imponálni se akart nekem,elhanyagolta magát és már azt vettem észre magamon,hogy én se neki csinosítom ki magam..

Persze amikor nagy ritkán elmentünk valahova (amit szinte mindig én kezdeményeztem) akkor imádtam,jó volt,úgy éreztem,van értelme,hogy a mindenem és az életem csak vele élném le. De,ha belegondolok,hogy ő alig adott ebbe a dologba bele és csak elvolt mellettem rájövök,hogy értelmetlen és igazán nem is szerethetett. Ő nem akart velem összeköltözni se,pedig már másfél éve együtt voltunk.

A nyaralást is nekem kellett kitalálni,abban sem segített,"neki mindegy". Utána meg jött volna az,hogy az van,amit én akarok.

Most,hogy vége,egyszer hiányzik,egyszer nem. Azt hittem ez majd kicsit észhez téríti,hogy egy kapcsolat nem ebből áll,hogy mindkét félnek adnia kell bele és fenn tartani az érdeklődést,vágyakat,de nem. Nem is keres,ahogy látom tök jól el van. Pedig minden nap a fejemben van,de nem akarom magamat megalázni,hogy ilyen szekér után futok,ami valójában nem tesz boldoggá, így hiába szeretem őt,semmit nem hajlandó változtatni.

Közbe van egy másik srác,aki mindenben az ideálom,az egyik percben szívesen ismerkednék vele,a másikban bűntudatot érzek,mintha elárulnám az exem.M ert,ha megkeresne és tenné 2 hétig a szépet úgyis elhinném,hogy változott,az eszem tudja,hogy sose fog,de a szívem hozzá menne vissza.

Nem tudom miért ragaszkodok ennyire a megszokáshoz,a rosszhoz,mikor várhat rám egy sokkal jobb,aki tiszteli azt,amit megteszek érte,nőként kezel és felnézhetek rá,mint férfira.

Árulónak és szemétnek érzem magam. És nagyon sajnálom,hogy nem ő lesz az a férfi,pedig én tényleg vele képzeltem el és adtam fel érte sokmident.

Tudom,hogy tovább kell lépnem,de néha úgy érzem,mintha az életem dobtam volna el magamtól. Nincs nap,hogy ne gondolnék rá.