Más is ennyit gondol arra, akivel szakított?

Másodszor szakítottam.

Először olyan emberrel, akivel össze se kellett volna jönnöm, nem voltam normális. Sajnáltam is őt és mindenhol keresett is, Facebook-oldalára (nem a sajátjára) a jegyzetekhez verseket írt hozzám. Emiatt lelkifurdalásom volt hónapokig. Majd mivel havonta-kéthavonta megkeresett és nem értett se szép szóból, se abból, ha durván írtam, se abból, ha nem írtam, mindenhonnan letiltottam. A sajnálat és lelkifurdalás már-már megvetéssé alakult át.

Miután vissza akarta könyörögni magát, zsarolt (a versek is kicsit zsarolósak voltak), hatszázadszor is kérdezte az okokat, arra is haraptam, ha baráti sms-t írt (boldog születésnapot pl).

Szóval már "bejáratott" dolog, hogy az illetőre sokat gondolok hónapokig.

De ez a mostani eset mégis más!

Önző, sérült lelkű, a világra féltékeny, a sérelmeit tartogató emberről van szó, nem kizárt, hogy nárcisztikus is.

Három és fél hónapja szakítottunk, 10 hónapig voltunk együtt (nem éltünk együtt).

Elhúzódott a holmik odaadása is, ez is rontott a dolgon. Most le is vagyok tiltva...

Gondolok rá, hogy mi lehet vele.

Rosszmájúságból is, kíváncsiskodásból is, de talán pici jóindulatból is, mi lehet vele, mit csinál, hogy telnek a napjai. Szívesen nézek arrafelé, ahol lakik (ha látom a helyet), holott inkább rossz élmények fűznek, sok vita, stresszelés, gyomorgörcs az újabb sértődésén, balhén. Olyan érzéssel nézem a lakhelyét, mint egy időszak az életemben (így!), illetve de jó, hogy már vége. (semleges és megkönnyebbülés)

Mikor teszem azonban olyan értelemben is túl magam rajta, hogy nem gondolok rá naponta (nem látom naponta a lakhelyét, nem emiatt van; csak pl messziről is odalátni)?