Más is van így ezzel?

Alapvetően én mindig is úgy gondoltam magamra, hogyha egyszer lesz párom, akkor az egy életre fog szólni. Nem azért, mert romantikus vagyok, annak semmiképp sem mondanám magamat. Csak idegennek éreztem a gondolatot, hogy "szétosszam" magamat. Aktívan soha nem kerestem párt magamnak. Az élet alakította úgy, ahogy, rendes ismerkedésben nem is volt részem. Már 25 éves voltam az első kapcsolatom idején, ami csak két hónapig tartott. De ezt részletezni sem akarom, legyen elég annyi, hogy bántalmazott az illető. Aztán eltelt 8 hónap és betoppant megint valaki az életembe. Gyorsan haladtunk, de ez a történet nem nyomasztott a kezdetektől fogva, sőt, nagyon hamar feloldódtam és még engem is meglepett, hogy milyen jól haladok a bizalommal. A dolog alig egy hónapig tartott, és az illető elhagyott.

És én azt érzem, hogy kiégtem. Semmit nem érzek, se haragot, se dühöt. Semmit. Nem érzem, hogy maradt volna bennem bármi is, amit adhatok. Azon kapom magamat, hogy az sem nyomasztana, ha bárkivel összekavarnék, vagy ha mindennap mással feküdnék le, mert nem érzem, hogy lenne súlya a dolognak. Nem érzem, hogy jelentenék bármit is. Volt már ilyen helyzetben valaki? Átmeneti állapot volt, vagy tartós életszakasz? Esetleg végérvényesen így maradt a hozzáállása önmagához?

Köszönöm annak, aki elolvasta. :)