Leírom hosszabban, mi volt egy fiú barátommal, akibe beleszerettem. Van valami használható tanácsotok nekem a mostani helyzetre?

Elmondom, mi történt. Jó ideje már, úgy másfél éve, megismertem egy srácot. Első pillantásra semmit se mozgatott meg bennem, pedig láttam, hogy amúgy nem rossz pasi. Aztán úgy alakult, hogy időt töltöttünk el egymással, és én olyan jól éreztem magam a tásaságában! Rengeteget nevettem vele, megértő fülekre leltem. Pár nap múlva már azon kaptam magam, hogy privát dolgokat osztok meg vele. A kommunikáció ragyogó volt köztünk, soha nem unalmas, hasonló humor, bizalmi viszony. Szóval elég gyorsan auon kaptam magam, hogy nekem ő tetszik. Nagyon tetszik! Idővel szerelmes lettem. De ő sosem közeledett "úgy". Soha, maximum néhány "jelbe" bele tudtam magyarázni, hogy tetszem neki. Aztán a barátnőim bátorítottak, miután részleteztem nekik, mi a stájsz, hogy meg kell mondanom neki, hogy beleszerettem, hogy többet szeretnék, mert ennek így semmi értelme, hogy csak várok, várok, várakozok, és titokban epedezek. Úgyhogy egyszer rávezettem a témára, aztán ki is böktem neki hogy tetszik nekem, ennyit. Meg hogy nem lehetne-e köztünk több, mint ez a jó baráti viszony. Hát, nem tudom, melyikünknek volt kínosabb. Elutasított. Azt mondta, természetesen ő is eljatszott ezzel a gondolattal, hisz olyan jól érezzük magunkat, de nem. Nem tekint rám úgy, nem érzi azt a szexuális vonzerőt, amit a barátnője felé éreznie kellene. Fúh, de rossz volt. Amúgy ez az egész nem 2 perc volt, legalább 3/5-ed órán át tisztáztuk le, hogy s mint van ez. Mondtam a barátnőimnek, hogy jártam, persze mondták, hogy az ő baja, stb. De nekem lett jobb kedvem. Eltávolodtunk pár hétre a sráccal, és kezdtem is kiábrándulni belőle a távolság meg a visszautasítás miatt. Vagyis már kevésbé éreztem tragédiának. Aztán ahogy ez lecsengett, megint barátkoztunk. Azt hiszem, ez volt az a hiba, amit nem lett volna szabad elkövetnem. Igaz, lekerült az a teher, hogy titkolom az érzéseimet, ami nagyon jó volt, de folyton csak bejött, tetszett nekem. Hosszú, hosszú, keserves hónapokat húztam le úgy, hogy akibe szerelmes vagyok, ott is van, meg nincs is ott nekem. Míg végül lett valakije. Megismert egy lányt, megtetszett neki, kereste a társaságát élőben, nem élőben pedig chateltek, végül randira hívta, majd hamarosan összejöttek. Csak így, ilyen egyszerűen! Ilyen is van, számomra szinte hihetetlen. Mázlista a lány, de a haverom is, amiért együtt lehet azzal, akire szemet vetett. Azóta eleve is kevésbé ér rá, meg én is erősen hanyagolom. Eltávolodtunk megint. Barátok vagyunk, de már alig vagyunk jelen a másik életében. Nekem összetörött a szívem 2X. Először, mikor nemet mondott, és masodjára, mikor mással jött össze. Sokszor gyűlnek könnyek a szemembe, és vagyok magányos. Nincs kedvem ismerkedni se. (Na, nem mintha tolonganának a jelentkezők.) Talán majd egy nap kutyaharapást szőrével, de idén már nem akarok randizni, meg semmit. Csak ő jár a fejemben, de minden nap. És sajnos pontosan tudom, ha velem lenne, azon nyomban boldog lennék. De ez nem fog megtörténni, tehát szomorú vagyok...