Első közös együtt alvás?

A legutóbbi.

A megismerkedésünk napján odaadta a lakása kulcsát, a kódot, meg a címet. Neki dolga volt előtte, én addig felmentem és megrendeltem a kaját.

Alvásnál megrúgott, az ébredés meg egy anyázással kezdődött, a szomszédja reggel 7-kor fúrta a falat.

Az ezredforduló tájékán történt, valamivel korábban. Ő 17 volt, én 20. Igazából előtte még nagyon nem is találkoztunk személyesen, csak leveleztünk és telefonon beszélgettünk sokat. Egy üzenettel kezdődött, egy közös ismerősünk segítségével. Aztán ez a közös ismerősünk egy viszonylag kis létszámú házibulit szervezett, ilyen főzőcskézős-sütögetős-iszogatósat egy május eleji estére, ahová mindketten hivatalosak voltunk.

Az együttalvás csak egy lehetséges, de távoli, nem túl valószínű megoldásként szerepelt a kínálatban. Sokkal inkább szerettünk volna már személyesen találkozni, és több időt eltölteni kötöttségek nélkül, szabadon ismerkedve. Ebben persze benne volt az is, hogy ha nem jövünk be egymásnak, akkor külön szobákban töltjük az éjszakát. Más opció nem létezett, mert jogosítvány/autó egyikünknek sem volt, a vidéki kisvárosokból pedig éjszaka nem nagyon lehetett hazabuszozni már akkor sem.

Késő délután érkeztünk, ő előbb. Már várt rám az ismerősömmel a buszpályaudvaron. A bemutatkozás még elég feszült volt, mindketten izgultunk, milyenek leszünk, illetve milyennek látjuk a másikat élőben. Előtte persze telefonon, levélben, gondolatban sokkal messzebb mentünk, mint ahonnan akkor és ott folytatni mertünk volna, de idővel feloldódtunk. Ebben persze a vacsora mellé megkóstolt pici bor is segített. :)

Eljött az este. A friss, májusi virágillatban az utcákon fel-alá sétálva néztük a csillagokat, néha beszélgetve, fel-felnevetve, néha csak némán andalogva. Közben átéltük az első érintés, az első ölelés, az első csók semmihez sem hasonlítható varázsát. Nem akartunk hazamenni. A csillogó szemek, a becéző szavak, a kedves mosolyok egyértelművé tették, hogy innen már csak egyféle út létezik: a közös.

Más emberként tértünk haza. Többé már nem valami távoli, ismeretlen levelező- és telefonpartnerek voltunk, hanem sokkal többek annál.

Lezuhanyoztunk, megágyaztunk. Lámpaoltás. Az első, remegő kézzel, félve tett kereső mozdulat célba ért. Megöleltük egymást. Ösztönösen jöttek a finom puszik, az édes csókok, a gyengéd simogatások. Forró volt és gyönyörű. Szívének heves dobogását nem feledem, amíg élek. Nem akartunk és nem is mertünk többet, mint amire a kezdők kíváncsisága vitt minket, az pedig bőven elég volt és jólesett mindkettőnknek.

Varázslatosan folyt egybe az előző este, az éjszaka és a másnap hajnal a reggellel. Édesen aludt mellettem, én pedig csak gyönyörködtem benne.

Odakint már éledeztek az utcák, és az első fénysugarak is betaláltak a redőny lécei között. Még mindig gyönyörű volt. Gyönyörűbb, mint eddig bármikor. Én pedig a legboldogabb a világon. :)

Amikor első pillantásunk találkozott aznap reggel, minden az arcunkra volt írva. A szemünkben ragyogott, ami a lelkünket melengette, ahogy még utána sokáig. Talán szívünk egy rejtett zugában még mindig ott van az akkori, egymás iránti érzések, és az azóta beérett emlékek szépségének valamilyen furcsa de csodás keveréke. :)