Mi van velem? Mit tegyek? (hosszú lesz, részletek lent)

nem tudom az én környezetemben nem volt ilyen, ez nem az, hogy nehezen nyílsz meg, mert olyat ismerek, szóval akivel naponta beszélgetek és zárkózott még az is másként viselkedik, tud kötődni és meg is tud nyílni

ha nem tudsz kötődni és ezt tudod magadról, akkor miért szédíted szerencsétlent, ezen csak Te tudsz változtatni, ha meg nem tudsz szerelmes lenni, az nem jó, sajnálom

hát menj orvoshoz, N

2. vagyok. Mindenkinél a "családi körülmények" okozzák a kötődési problémákat... kinél így, kinél úgy. Nekem pl. kamaszkoromig túlzott körülugrálásban volt részem, amit kamaszként elveszítettem...

Ezért nem mertem kötődni senkihez! Fél év pszichoterápia! De utána megoldódott, legalábbis nagyon hosszú időre (11 év). Utána újra előjött, más miatt.

Sziasztok!

Nagyon ritkán olvasgatok itt a gyakon, és kb. szökő évente ha válaszolok is valamire. De megakadt a szemem tegnap ezen a kérdésen és bedobtam a könyvjelzők közé, hogy válaszoljak ma rá.

Én a másik oldalról szeretném elmondani a véleményem, és megnyugtatni Titeket (reményeim szerint).

26 éves srác vagyok és voltam hasonló szituban. 7 évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy lánnyal, 3 évvel volt fiatalabb nálam. Először a neten írkáltunk, és nagyon jó fejnek tűnt. Ahogy egyre több emailt váltottunk egymással, úgy vált egyre szimpatikusabbá. Már akkor mondta, hogy képtelen arra, hogy szerelmes legyen, meg hogy mennyire deffektes, de ez nem igazán foglalkoztatott. Azért sem mert én meg egy csöndes, visszahúzódó srác vagyok, így én se nevezném magam könnyű esetnek. :)

Pár hét levelezés után megbeszéltünk egy találkozást, és egy fél napot együtt voltunk, dumáltunk és rengeteget nevettünk, és mondhatom, hogy elsőre megfogott. Amolyan szerelem első látásra volt számomra, és szerencsére neki is bejöttem, csak félt elkötelezni magát, hogy úgyse fog tudni szeretni. Végül én nyertem, és majdnem öt éven át voltunk boldogan együtt. :D Ledöntötte a falakat, amiket általában magam köré húzok (nagyon kevés embert engedek igazán közel magamhoz), ő pedig szerelmes lett (elég sokszor hallottam tőle azóta is, hogy ezt nekem köszönhette, és azóta sincs párkapcsolati problémája). Már eltelt pár év, és annak ellenére, hogy nem vagyunk együtt, még nagyon jó barátok vagyunk és sokat beszélünk.

Ahogy a hozzászólásoknál olvastam a családi helyzetet, nála se volt egyszerű. Nem szeretnék nagyon a részletekbe menni, de elég „érdekes” volt a „családi idill”.

A részemről csak annyit tudok mondani, hogy ne adjátok fel a reményt, bármikor összefuthattok egy olyan sráccal, aki kihozza a legjobbat belőletek. :)

A kérdezőnek pedig azt tudom ajánlani, hogy adj neki egy esélyt (és persze magadnak). Veszíteni nem tudsz vele, maximum nem fogod később emészteni magad azon, hogy mi lett volna ha. Ha nem sikerül nem sikerül.

„Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!” (– Éhezők viadala)

(Bocs, hogyha hosszú lett...)