Volt már veletek olyan, hogy annyira szerettetek valakit, hogy hiába volt reménytelen, magától a puszta gondolatától is boldogok voltatok?

Igen,és is voltam már így. :)

Aztán amikor szétváltak útjaink,majd belehaltam a hiányába.

Hosszútávon nagyon nem lesz ez jó. :/

igen,és elsővel értek egyet. csodás de csak addig amíg tényleg beszéltek,látjátok egymást.

nem akarlak elkeseríteni de nekem több mint másfél évembe telt miután elváltak útjaink h túltegyem magam rajta. igaz ott voltak más dolgok is.

azért csak óvatosan,vigyázz a szívedre!

Igen, velem. Gimiben két évig szerelmes voltam az egyik osztálytársamba. Érdekes helyzet volt, mert szabadidőnkben állandóan beszélgettünk msn-en keresztül, élőben meg a köszönésen kívül nem szóltunk egymáshoz. Fogalmam sincs vajon ő mit érzett velem kapcsolatban, egy este eljött hozzánk amikor egyedül voltam otthon és olyan éjfélig ültünk a konyhában és néztük egymást. Nem is nagyon beszéltünk. Aztán egy egyetemre kerültünk, ahol még párszor találkoztunk, kerülgettük egymást. Igazából végig tudtam a józan eszemmel, hogy nem kéne ezzel a fiúval belebonyolódni semmibe, mert nagyon balhés volt, mégis imádtam és még a gimiben minden reggel mosolyogva keltem fel és alig vártam, hogy suliba menjek, csak azért mert láthatom, szóval én is összességében boldog voltam tőle és jó visszaemlékezni azokra az időkre. Csak akkor múlt el a dolog, amikor megismertem leendő férjemet az egyetemen. Így az persze nem volt szerelem első látásra, idő kellett neki, de végül annál mélyebb lett. A mai napig álmodom időnként azzal a fiúval és álmomban megint érzek valami kis töredéket a régi szerelemből, de amint felébredek eltűnik, mert semmi ahhoz képest, mint amit most a férjem iránt érzek. :)

Remélem segítettem ezzel a kisregénnyel. Neked miért reménytelen?