Nektek is van "semmi életkedvem napotok, napjaitok"? L

Mikor semmihez sincs kedvetek, ürességet, érdektelenséget éreztem mindegy, hogy miről van szó. Létfenntartó üzem mód. Közben lelkiismeret furdolásom van, mert annyi mindenért hálás lehetek, család, munka. Nem helyes, hogy elégedetlen vagyok.

A magánéletem katasztrófa. Szerelmes vagyok egy srácba, aki a barátom, és akinek kapcsolata van. Elég rosszul működik, én vagyok az, akitől mindazt megkapja, amit nem tőlem kellene: figyelem, elismerés, bátorítás. Én kaparon össze. Igaz, hogy nagyon tetszem neki, de ez attól még barátság.

Amiatt is rosszul érzem magam, mert olyanokra gondolok, hogy ha egyszer sokat célozgat arra, hogy én meg ő együtt, én támogatom, én veszem észre, hogy mit tesz le az asztalra, én tőlem kap pár jó szót, mert mástól nem igazán és ezek a dolgok kölcsönösek, akkor miért nem lép valamit? Tudom jól, hogy ez nem helyes, nem szabad lenne ilyenekre gondolnom. Csak sajnos szeretem, amit ő nem tud, nem is fog, de már annyira rosszul érzem olykor magam. Ő dettó, pedig ő nem magányos, mégis szomorú. Sőt, én sosem panaszkodom, ő hozza fel, hogy nem rossz nekem egyedül? Nem hiányzik egy fiú mellém? Most erre mit mondhatnék erre? :/ Majd lesz...

Sosem csinálnék semmi erkölcstelen dolgot, már a gondolataim miatt is marcangolom magam, hogy mi a frásznak kellett pont ő belé szeretnem. De amikor beszélünk, feltöltődöm, ha utána nem egy ideig, kissé depis leszek, ami nem látszik rajtam, de belül borzasztó.

Minek vagyok én ilyen szerencsétlen?

Persze ismerkedem én, mondjuk azok is defektesek (egyik szexcentrikus, én meg nem arra vágyom, a másik meg nem túl érdeklődő, ellaposodott a dolog, mert elfoglalt + ezek ilyen "kezdek magammal valamit" alapú ismerkedés), de úgy vagyok vele, mint Rómával, minden út hozzá vezet...

Ez már mindig így lesz? Lassan 2 éve...

Most emiatt rossz ember vagyok, mert ilyeneket gondolok?