Normális, kiegyensúlyozott emberek mit tennének az alábbi helyzetben? (részletek a leírásban, hosszabb történet)

Olyan másfél-két éve megismerkedtem az interneten egy lánnyal, pusztán szerettünk volna valakivel beszélgetni, nem pár / szerelem keresés volt. Sokáig voltunk levelező partnerek, inkább a klasszikus hosszabb fogalmazásokat küldve egymásnak, mint egy időben beszélgetve. Ő akkor még nem volt 17 sem, én pedig 21 éves fejjel készültem a pályakezdésre és egy megyével arrébb is lakott (lakik), így sokáig nem jött szóba a találkozás. Akkoriban úgy álltam hozzá, hogy inkább kerültem is vele a túl bensőséges viszonyt, pont azért mert nagyon imponált nekem nőként, viszont nem láttam esélyét, hogy közös jövőnk legyen. Ő egy nagyon kedves lány, én pedig zárkózott és magányos, így persze könnyen félre lehetett érteni és végül, mikor már emlegetni kezdte a találkozást, már inkább idegesített a túlzott kedvessége. Bunkó voltam és megbántottam, végül úgy döntöttem: hagyni kellene egymást egy ideig, ő elfogadta. Eltelt a nyár, megbántam a dolgot, ráírtam. Ő jól fogadta a közeledésem, persze elég hamar a találkozás jött szóba és elutaztam hozzá. Körülbelül 10 órát voltunk együtt, egy hozzá közeli nagyobb városban és csak beszélgettünk, de nagyon jól éreztük magunkat. Belezúgtam, később hiába próbáltam az eszemre hallgatni, hogy nem érdekel mi lesz, csak jól akarom vele magam érezni, sikerült túl pörögnöm. Ő jól fogadta, így egyre bátrabb lettem, de elkezdődött az utolsó éve a gimnáziumában (közben 18 lett én meg 23) és onnantól megváltozott, és a becsengetés előtti napon, egyszerűen rideg lett. Megkérdeztem mi a baj, nem értettem, mert előtte való este még egyáltalán nem látszott rajta (mármint webkamerán keresztül) és a válaszában lehűtött (kikosarazott), hogy nem jelenti ki, hogy nem lenne esélyem nála, de nem zúgott belém még és jelenleg fontos neki az előtte álló vizsgái (emelt érettségi) ezért nem is szeretné bonyolítani az életét. Így tervben volt, de nem találkoztunk másodjára (halasszuk el az első fontosabb vizsgája utánra). Vettem a lapot és nem nyomultam, nem kérdezgettem erről, bár úgy éreztem magam mint egy fülig szerelmes tizenöt éves és bevallom így érzékenyebb voltam mint kellett volna. Neki hangulat ingadozásai lettek, rideg, kedves aztán megint rideg mintegy válaszul az elöző kedvességére. Végül többször előfordult, hogy megbeszéltük, mikor leszünk legközelebb elérhetőek és tudunk beszélgetni, ő nem tartotta be. Én az ilyesmire kicsit harapós vagyok (vagyis arra ha nem is szólnak róla, hogy mégsem jó) és mivel pont ő kérdezte előző nap, hogy ugye leszek, rosszul esett (én is hajlamos vagyok a hangulat ingadozásra). Utána harmadnap én köszöntem el tőle inkább, mert még mindig nyomasztott a rossz kedv és nem akartam, hogy így lásson, nem akartam nyaggatni ezzel, mert tudtam, hogy elég önzően állok sokszor a dolgokhoz érzelmileg és ez valószínűleg bántotta őt, de mikor negyedik nap is előfordult ez, nem bírtam visszafogni magam és lehordtam. Ő inkább elköszönt, nem beszéltünk pár napig. Én kezdetben haragudtam rá, majd rájöttem, hogy nem kellett volna rátámadnom, kioktatnom, mert ő figyelmeztetett, nála jelenleg a tanulás az első, csak nem tudtam hirtelen megzabolázni az érzelmeim. Beszéltünk azóta, rákérdeztem arra is, miért érzem néha, hogy ridegséggel próbálja ellensúlyozni kedvességét, mintha félne, hogy túl jóban leszünk. Azt hittem, azt a nyilvánvaló tényt hozza fel, hogy belezúgtam, de ehelyett azt mondta, igen fél, mert ha túl fontos leszek neki onnantól én leszek az első számára, nem fog tudni tanulni sem és értékelhetném a túlreagálás helyett, hogy próbál inkább nem megbántani, miközben túlterheltnek érzi magát, nem én vagyok az oka ha rideg. De ha nem tudom elfogadni, hogy ő nem csak az a kedves lány akit megismertem, akkor inkább most ő mondja függesszük fel a beszélgetésünket amíg végez azzal a vizsgájával amit korábban is említettem (ez ~ október vége).

Most ott vagyok, hogy eddig mindig önzően inkább kivágtam az életemből azt, aki elutasított és kényelmetlennek éreztem utána az ismeretséget is, de most csak azt szeretném, hogy tényleg csak örüljünk egymásnak, beszélgessünk úgy mint régen. Nekem nagyon fontosak az olyan emberek mint ő, akiknek meg tudok nyílni és érdekesek a szememben. Zárkózott vagyok, sajnos sokszor arrogáns is, így nem sokat ismertem meg belőlük és nincs tapasztalatom mit lehetne ilyenkor kezdeni, a direkt felejtésen kívül. Félek, ha ráhagyom, hogy majd ír mikor akar, akkor elvesztek valaki nagyon fontosat, mert úgy érezheti megbántódtam és haragszom rá, de túlerőltetni sem akarom a dolgot, hiszen az biztos a nyugalmat amit szeretne nem tudom neki megadni jelenleg, az érzelmi szélsőségeimmel. Számomra mindig kifürkészhetetlen volt, így az is lehet, többé már nem tud majd rám anélkül tekinteni, hogy ne zavarná ami megtörtént. Voltatok már hasonló helyzetben? A nyílt, népszerű emberek, akikhez hasonlítani akar minden introvertált, mit tennének ilyen helyzetben, vagy ha lány helyében lennének, hogy éreznék magukat? Tényleg csak annyit tehetek, hogy hagyom a jövőre az egészet (ami nekem egyenlő lenne a lemondással, legalábbis úgy érzem) és arra koncentráljak inkább, hogy jobb ember legyek, ha már eljutottam addig, hogy nem söpröm a szőnyeg alá ezeket a számomra is negatív tulajdonságaimat?