Belebetegszem. Mit tehetnék?

Ha végiggondolom, belátom, hogy nincs értelme újrakezdenünk a volt párommal a kapcsolatot, mert az alapvető különbségek felemésztik a kapcsolatunkat. Nem tudunk rendesen beszélgetni sem. Ami Neki beszélgetés, az számomra meg sem közelíti ezt. Ellentétben a "legjobb baráttal". Ilyen embert többé az életben nem fogok megismerni és tönkretettem ezt is. A barátságot is és a kapcsolatot is. Nem tudok mást okolni, csak magamat, mindenért. Ez felőröl. Nem érzem érdemesnek magam egy kapcsolatra, vagy a későbbiekben ea családalapításra sem. És ha elmondom ezt az óriási bizonytalanságot, egyedül maradok. Már most egyedül élek néhány hónapja és kihívás ez is. A kapcsolatot pedig már felvettem egy pszichológussal.

Tudom, hogy nem volt kérdés, de nem tudom ezt olyan emberrel megbeszélni, akire azt mondanám, hogy megért.

Az otthon töltött időm legnagyobb részében ezelőtt is egyedül voltam. Nyilván volt, akit hazavárjak. De nem attól az egyedülléttől félek, hogy nem leszek párkapcsolatban, hanem inkább attól, hogy tönkretettem a barátságot egy ilyen jó emberrel.

Eléggé zárkózott vagyok, így nem vesz körbe barátok tömkelege, sőt, még néhány barát sem. Lehet, hogy az én hibám, de nehezen értetem meg magam igazán az emberekkel. Vannak ismerőseim, akikkel elvagyunk, együtt dolgozunk, beszélgetünk hétköznapi dolgokról. Ezt viszont nem tudom barátságnak nevezni. Szóval az egyedüllét az ugy általában mindenre vonatkozik.

Igyekszem nem átvinni hisztibe ezt, viszont borzasztóan rosszul élem meg, az biztos. Az önostorozást egyelőre képtelen vagyok elengedni, ami sok depresszív gondolathoz vezet. Eltűntek az álmaim és az a bohókás, mosolygós, "védelmeznivaló" lány, aki voltam.

Valóban egyedül kellene lennem és összeszednem magam, próbálom ezt belátni én is. Ezért is "vagyok itt", hogy valaki, aki ezt teljesen kívűlről és nem elfogultan szemléli, mondja el a véleményét