Miért van az, hogy a krónikus barátnőhiány nemhogy önfejlesztése és küzdésre sarkallna, de inkább mentálisan tönkrevág és igénytelenebbé tesz?

Bőven a húszas éveim közepén járok, még csak soha nem is csókolóztam egy lánnyal se és azt tapasztaltam, hogy jóval gátlástalanabb vagyok magammal szemben mint régen. Korábban paráztam, hogy áll a hajam, hogy mosolygok, próbáltam jó benyomást tenni olyan csajok környezetében is akiket soha nem ismertem - hátha becsúszik egy laza flört/szemezés - és minden téren próbáltam fejlődni. Manapság viszont mentálisa, erkölcsileg és külsőleg se foglalkozom már magammal annyira. Nem érdekel, hogy a ruhám ki van-e vasalva, a tanulmányaim sem érdekelnek már, mert tudom, hogy diplomával is rohadtul semmi előnyöm nem származik a társkeresésben (amúgy gyűlölöm a szakot és inkább otthagynám csak amiatt mentem egyetemre, mert a csajok 98%-a megköveteli a diplomás pasit). Depressziós is lettem, bár ennek nemcsak a szüzesség az oka önmagában. Szóval már baromira nincs erőm fejlődni és küzdeni, hanem egyre jobban nem érdekel, hogy lesz-e valakim valaha. A libidóm már úgyis szinte 0-án van.