Szingli férfiak, ti még ilyenkor is bánkódtok, hogy nincs párotok?

Hááát anyagi téren tényleg semmi gondom. Megtakarításom annyi van, hogy 4 évig ellennék munka nélkül, úgy 250nettó/hó. :D De idén saját kecót veszek belőle... A fizum elég jó. Utána ráhangolódok a befektetések világába. Remélem így is maradnak a pénzügyeim és növekvő tendenciát produkál majd a jövőben.

Haverok terén én sem állok jól. Nehéz megbízni valakiben. Max a régi barátok, de ők messze vannak és már család és a munka is szétszakított minket. 1-2 üzenetváltás/év aztán ennyiben le van tudva. Bánni nem bánom, hogy nincs csaj, csak el kell magamban nyomni azt az érzést, hogyha meglátok egy jó nőt ő kell nekem. Le akarom őket tojni fejben is, de nem megy csak úgy. Ahhoz nő kell az életemben, hogy egyre se nézzek rá rajta kívül, de nem kell, tehát ördögi kör az egész.

27 vagyok. Éveken keresztül dühöngtem, bánkódtam, sajnáltam és sajnáltattam magamat. Mígnem aztán 2017. januárjában eldöntöttem, hogy itt a vége. Elterveztem, hol és miként vetek véget az életemnek. Majdnem odaértem, amikor megszólalt egy hang: "még dolgod van"; nem hiszek az ilyenekben, de nyilván nem kell túlmisztifikálni, bekapcsolt az életösztön, nincs ebben különös. Akkor meggondoltam magamat, és ez az életem legrosszabb döntése volt. Azóta nem lenne erőm megtenni.

Cserébe 3 éve már semmi érzelem nincs bennem. Se pozitív, se negatív. Csak élek... vagyis nem, ez nem pontos. Lélegzek. Örömömet nem lelem semmiben, sajnálatot nem tudok érezni senki iránt. A hobbim, amit éveken át űztem és az egyetlen boldogságom volt? Nem érdekel már. Nagymamám, aki anyám helyett anyám volt, aki felnevelt - és aki nemrég örökre itt hagyott minket? Észérvekkel tudom, hogy mennyit tett értem, de nem tudott meghatni két napnál tovább.

Egyetlen kérésem volt az élethez éveken keresztül: legyek szeretve a párom által, tapasztaljam meg a lelki és a testi örömöket. Még néhány évvel ezelőtt is menthető lettem volna. Aztán, mit ad az ég, tavaly év végén lett "párom"... akit már képtelen voltam szeretni. Sőt, inkább csak irritált azzal, hogy egyáltalán létezik (jó, ehhez mondjuk az ő egója és viselkedése is kellett). Viszont így legalább találtam egy embert, akin törleszthettem, aki visszakaphatta a szakításunk által mindazt a szenvedést, amit én kaptam sorozatosan, hosszú éveken át. A rengeteg figyelmen kívül hagyást, vagy amikor csak azért keresett meg csaj, hogy a haverommal hozzam össze, vagy amikor egyetlen kérésem volt az úgynevezett "barátaimhoz", és hebegve-habogva mondtak nemet (természetesen az lett volna a kérésem, hogy hozzanak össze egy lányismerősükkel). Hát, vissza is kapta, ahogy hallottam, mert ő valamiért azt hitte, hogy én vagyok neki az igazi. És milyen jól is esett! Mint ahogy annak a rengeteg -de tényleg: RENGETEG- nőnek jól eshetett engem visszautasítani, akik válaszra sem méltattak társkeresőkön.

Tényleg csak azt várom, hogy mikor pusztulok el. Nem "halok meg", mert az emberi létnek még csak a nyoma sincs bennem mára már. Állatias, az ösztönök által mesterségesen életben tartott bionikus gép lettem, és saját magamat ítéltem szellemi halálra pár évvel ezelőtt.