Miért ilyen sok a karrierista? Miért nem alapítanak családot a 30-asok sem?

Anyu , kérlek szállj már le a témáról!

Sajnálom nem lesz unoka.

Nekem pont a nagymamám tanácsolta, hogy ha eszem van akkor karriert építek, és csak szeretőket tartok! Ő családcentrikus volt, de sokra nem ment vele, belesavanyodott az életbe. Gondolta egy szabadabb élet szebb jövőt igér.

De ha megfigyeled az életkor nagyon eltolódott. Anyukám korosztályában már 20 évesen születtek a gyerekek. Aki nem kellt el 22-ig az már "selejtes" volt.

Most mentalitásban is a legtöbb fiatal 20 évesen még tini. Nem igazán bíznám egyikre sem (többek között magamra sem) egy gyereket. Valahogy 25 körül kezd el a legtöbb fiatal megkomolyodni. Talán mert a legtöbbünk addigra esik ki az egyetemről és nyeli el a munka világa, vége a bulis időszaknak.

És lesz az ember kb. 30 éves mire készen áll egy kapcsolatra. Akkor egy-két évet még együtt kéne élni...

Szerintem sokáig lettünk babusgatva, későn kell felelősséget vállalnunk az életünkért. És amikor már benne vagyunk a sűrűbe, akkor is olyan sok az elvárás, az impulzusok, hogy néha, örül az ember, ha él. A kapcsolathoz, meg extra energia kell hogy életbe tartsd.

Szerintem mindenkinek más oka van erre, és nem is feltétlen mindenki a karrierje miatt nem akar családot, lehet, hogy se a karrierben sem a családban se a randizásban nem kíván kiteljesedni, hanem valami teljesen másban.

Én pl. sose tudtam mit kezdeni a babákkal, nem vagyok anyuka típus meg babázós fajta sem, rokonok meg barátok babáitól se fog el az ámulat vagy az érdeklődés, illetve nem vágyom arra az óriási, egy életen át tartó felelősségre, ami egy gyerekkel jár. Én szeretek utazni, szeretek a saját fejem után menni, szeretem, hogy meg van a lehetőségem arra, hogy ha az életem valahol nem tetszik, akkor tudjak azon változtatni, hogy most akkor elköltözök, hopp, most akkor karriert váltok vagy elkezdek egy új iskolát és csak saját magam kell figyelembe vennem, egy család vagy gyerek szerintem csak a megalkuvásra kényszerítene, amit én abszolút nem tudok elviselni.

De ettől függetlenül nem vagyok karrierista sem. Persze, jó munkahelyem van, jól keresek, nyilván igyekszem, hogy fejlődjek valamerre, de nem az a típus vagyok, aki belebetegedne a munkába vagy minden nap túlórázna vagy semmi másból nem állna ki az életem, vagy avacsora asztalnál is telefonálnék, sőt én kifejezetten szeretek nem dolgozni.

Szóval én pl. kifejezetten karrierista sem vagyok, csak megfelelő tempóban építgetem az életem, de gyereket se akarok, aférjjel meg úgy vagyok, hogy ha lesz olyan ember, akivel össze akarok házasodni, akkor majd összeházasodok, de akkor is boldog vagyok, ha sose lesz férjem.

"Nekem pont a nagymamám tanácsolta, hogy ha eszem van akkor karriert építek, és csak szeretőket tartok! Ő családcentrikus volt, de sokra nem ment vele, belesavanyodott az életbe."

A karrier építésnek is megvan a hátulütője. Ezek a nők akik a karrierre mennek rá és szeretőket tartanak jutnak el majd 40-50 éves korukra hogy ki vannak égve, nem kellenek már senkinek komolyra mert mindenki a fiatalabb nőket viszi és minden este az üres lakásba érnek haza magányosan. A környezetemben is rengeteg ilyen nő van, ismerkedés közben is látom.