Egy megmenteni való depressziós nőnek tűnök?

Most realizáltam magamban, hogy senki sem volt belém esve soha úgy igazán. Mindig egy felszabadult jó kedvű szériáman talált meg valaki, akinek talán szimpatikus volt a jókedvem és vagy összejöttünk vagy csak engem is elkezdett érdekelni a másik fél romantikus módon. Úgy érzem, mindig ezek a kapcsolatok baszták el a kedvem, nem is különösebben amiatt, hogy rossz lett volna együtt lenni ezekkel a férfiakkal, de igazából egyedül jobban éreztem magam teljesen függetlenedve érzelmileg a másik nemtől. Utólag pedig előzetes beszélgetések alapján leszűrtem, hogy egyesek azért is akartak együtt lenni velem, mert úgy gondolták,hogy nem vagyok önmagam és úgy gondolták, csak az ő társaságukban fogok igazán kibontakozni, vagy igazán jól érezni magam, mintha abban az amúgy jó szériámban valami búvalbaszott ember lettem volna. Ironikus, hogy boldogtalanabbá váltam általuk. Ezek általában az idősebb korosztályból kerültek ki, a saját korosztályomat teljesen hidegen hagyom, senki 20on évesnek nem kellek. De egy teenager kapcsolatom is volt, egy korosztályommal, aki ugyanúgy "meg akart menteni" és boldogabbá tenni. Mi váltja ki a pasikból ezt a fajta hozzáállást?

Esetleg nektek van tapasztalatok hasonló helyzetben bármelyik oldalról? Osszatok meg légyszi saját történeteket és tapasztalatokat...