Mégsem lennék olyan félénk, csupán meg sem próbáltam eddig?

Egy hosszú, 10 napos utazásból érkeztem meg ma, ilyenkor mindig van bennem egy furcsa érzés. Egy hiányérzet lehangoltsággal, hogy vége. Mindig megijedek, hogy milyen gyorsan eltelt, és milyen rövid az élet.

3 barátommal fordultam meg olyan helyeken, ahol alig beszélnek angolul. Az egyiknek nyelvvizsgája van, jól megérti a nyelvet, a másik kettő viszont soha sem tanulta. Én sem, viszont a net által annyi szó ragadt rám, hogy négyünk közül magamat tenném a második helyre ami a nyelvtudást illeti, de ebben ők is egyetértenek.

Viszont ami engem megtöbbentett, hogy mennyire bátortalanok. Amikor információt kellett kérni valahol, vagy jegyet venni, mindig mondogatták hogy én menjek előre, vagy akinek van nyelvvizsgája. Én a szerény tudásommal is lazán mentem és kérdeztem dolgokat, míg a társam úgy beszélt, mintha valami fordítógép olvasná fel a szöveget, és sokszor meg is akadt.

Elég jól ismerem őket, az egyiknek már 2 éve barátnője van, a másik kettő pedig inkább az alkalmi kapcsolatoknak él teljesen komolytalanul, persze ezt teljesen normálisnak beállítva.

Nekem nem volt soha senkim, de nem értem magamat. Ha próbálkoznék lányoknál, lehet az is ilyen könnyedén menne? A probláma, hogy ha valaki tetszik, akkor tényleg leblokkolok én is az elején, de aztán ahogy megismerem, úgy oldódok fel. Egy kis önbizalmat kaptam, hogy merjek elhívni egy lányt találkozóra. És nem is ez lenne a legnehezebb, hanem hogy ott ne görcsöljek akaratlanul.