Egyedülállóak, akik már szívesen családot alapítnának, hogyan viselitek az egyedüllétet?

Megtanultam az egyedüllétben is feltalálni magam. Én már gyerekkoromtól hozzászoktam, hogy magam vagyok, tanárgyerekként inkább kerültek, levegőnek néztek, vagy éppen még csúfoltak is anno, a saját nagyanyám mindig talált rajtam/bennem kritizálnivalót. Vannak barátaim, találtam több év után tartós munkát, van sikerélményem, vettem egy kis lakást 30 éves koromra, van mit csinálnom.

Körültekintően és jól akarok társat választani, hogy ha egyszer lesz gyerekem, biztosítva legyen a kiegyensúlyozott légkör, az pedig úgy tűnik, nem egyszerű, mert nem tartozom a tucatba, de nem siránkozom miatta. Számomra fontos annyira ez a család mint cél, hogy ne ugorjak fejest meggondolatlanul egy lutri kapcsolatba csak azért, hogy ne legyek egyedül, az ilyenek leggyakrabban zátonyra futnak.

Ügyesen.. mást nem tudok tenni.

Élem a mindennapjaimat, elég pörgősen, dolgozok, csinálom a jogsit, járok edzeni, csinálom a nyelvvizsgát, emellett háztartást vezetek, stb.

Vannak terveim, céljaim, ezeket szépen megvalósítom, ha pedig útközben mellémszegődik a Nagy Ő, azt szívesen veszem.. nem koncentrálok rá, egyedül is jól vagyok, így a jó szerintem! ;)

23N