Van köztetek olyan, aki hozzám hasonlóan büszkén fel tudja vállalni a sikertelenségét/lúzerségét?

Halál komolyan gondolom a kérdést bármiféle provokatív szándék nélkül, de most már eljutottam arra a szinte, hogy tudom kezelni az egyedüllétemet és a korábbi társkeresési kudarcaimat. Régebben paráztam, hogy "hú nem lesz barátnőm, szűzként halok meg", de most már egyáltalán nem izgat. A csajokat sem stírölöm, nem nézek rájuk, egyszerűen nem érdekelnek. A konditerembe ha véletlenül is rápillantok (mivel van szemem) egy formás se**ű csajra, aki guggolást végez, gyorsan kortyolok egyet és arra gondolok, hogy "Na, akkor csináljuk a következő sorozatot" és nincs olyan ösztönszerű kényszer, hogy akkor most próbáljak egy kicsit imponálni a csajnak. A frászt! Mivel a nők az évek során semmibe vettek, úgy vagyok vele, hogy mi a fa**nak kelljen nekem bizonyítani a nőknek és rajtuk agyalni. Ló****t! És tuti azt fogjátok mondani, hogy "Persze csak bemagyarázod, máskülönben nem írnál ki erről kérdést". De! Máskülönben hogy fogalmazhatnám meg és várhatnék tőletek véleményt? Pontosan így van. Az külön előny számomra, hogy sok álomtestű pasival ellentétben, nekem nem kell aggódnom, hogy majd 40-50-60 évesen kezd összeesni a szép testem, megöregszek és ugyanolyan ronda leszek, mint a többi öregember. Alapból alacsony, vékony, ronda pasiként sokkal kevésbé fog érinteni az a fajta frusztráltság és önértékelési zavar (kapuzárási pánik), ami sok, fiatal, korábban szép és vonzó pasiknál durván előjön. Alapból egy lusta és mazochista (szeretem magamat ócsárolni) ember vagyok, így a kritikák és a szemem előtt lebegtetett koszt illata (fiatal szerelmes pár előttem falja egymást én meg le se sz**om) sem enged elcsábítani. Van köztetek olyan pasi, aki hasonlóan érez?