Van egy harmincas férfiismerősöm, azt mondja, annyira magányos, hogy előfordul, hogy magában beszél. Tényleg el lehet jutni eddig a pontig?

Miről beszélsz?

Te nem szoktál magadban beszélni? Te is mindig magaddal beszélgetsz, ő csak unatkozik és kimondja hangosan miket gondol, "játszik".

Nagyon eltúlzod az egészet. Én van amikor egyedül vagyok otthon akkor énekelek, vagy táncolok, röhögök magamon ha mondjuk olyan dolgot csinálok, akkor most én is szuper eltorzult személyiségű ember vagyok?

Elképesztően eltúloztad, és betegnek állítottad be, és túldramatizálod az egészet, hogy neki már vége, nincs tovább.

"hogy magával beszéli meg az élet dolgait,"

Te kivel beszéled meg az életed dolgait, ha nincs melletted senki?

Ez baromság. Nem ettől függ, hogy ki mennyit beszél magában, vagy sem. Én is szoktam magamban beszélni (inkább angolul, mert próbálom magam kifejezni), vagy magamban énekelgetni, ha egyedül vagyok, és nem azért, mert bekattantam. Édesapám huszonéves kora óta nincs egyedül, azóta boldogíja édesanyám, aztán mindig is magyarázott, hol annak, aki mellette volt, hol magának, szórakozottan. Talán tőle tanultam el, nem tudom.

De ez nem egyenértékű azzal, mint ami pl. hallucinációknál és skizo tüneteknél jelentkezik, mert akkor tényleg azt hiszi, hogy valakinek beszél. Illetve van még pár betegség, ami során a beszédközpont kontrollja sérül, de ez azért összetettebb a random egyedüllétnél. Önmagában az, hogy valaki beszél magában/álmában, nem jelent semmit. Túl sok az önsajnáltató hipochonder, az a baj. Önmagában ebből nem tudnám megmondani, hogy ő az-e, de elég egyértelmű, ha ő ezt a dolgot egyből az egyedüllétre fogja. Inkább depis, mint kattant szerintem.

22 éves vagyok, a nőknél nem béna, legutóbb három hónapja voltam nővel és én is szoktam magamban beszélni.

Aminek semmi köze magányhoz, becsavarodáshoz.

Az 1. és 3. válaszolók jól leírták a dolgokat.