Normális ha valaki attól fél, hogy szeretni fog? Hogy lehet, hogy valaki sose volt még szerelmes?

Én annyira nem szívlelem a "normális" kifejezést. Igen, az általános az, hogy az embereket hajtják az ösztönei egyrészt, plusz a teljes lelki-érzelmi-értelmi kiteljesedés iránti vágy is ott van, és ezekhez hozzátartozik sok olyan dolog, amit egy másik ember tud megadni. Szóval azt tényleg nehezen tudom elképzelni, hogy valaki hosszú életet leél, és soha egy pillanatra sem vágyik arra, hogy legyen egy társa. Viszont sokfélék vagyunk, nagyon különbözőek a családok, társadalmak, szokások, kultúrák... amiben felnövünk, teljesen másképp szocializálódunk. Van, akinél a prioritási sorrendben egy párkapcsolat sokkal hátrébb szerepel. Ezzel nem feltétlenül van gond, szerintem így is lehet boldognak lenni (és ettől még nem szívtelen az ember). Szóval nehéz a kérdés, de szerintem egyes helyzetekben normális persze, hogy félünk tőle. Ha már megbántottak minket vagy barátainkat, a szüleinknek rossz volt a kapcsolata, magányosak voltunk sokáig... és félünk, hogy sérül a másik, vagy mi sérülünk, ha el merjük magunkat engedni, és szeretünk... Normális reakció/ösztön, hogy védjük magunkat, de nem árt feloldani ezt a félelmet, ha túl erőssé válik, és korlátoz a boldogságban. A szerelem szintén egy megfoghatatlan fogalom számomra. Volt, ha nagyon vonzódtam valakihez, volt hogy érdekelt intellektuálisan, hogy egyszerűen csak szerettem vele időt tölteni... de szerelmes még nem voltam. Ahhoz nálam több idő kellene, és mélyebb ismeretségi szint, ahová még nem jutottam el senkivel.

Az emberi kapcsolatokban a másik ember mindig egy tükör. Aki "fél" szeretni, vagy fél, hogy őt szeretik, az saját magától fél.