Nem szeretem a gyerekeet. Gondolom ez nem normális. Mit tegyek?
Van egy 8,5 hónapos kisfiam és nem érzem úgy, hogy szeretem vagy szeretnem kéne.
Etetem, itatom, altatom, de csak kötelességből és nem szeretetből. Nem tudom, hogy mit szerethetnék rajta vagy benne.
Eredetileg úgy volt, hogy nem lesz soha gyerekem. Nem azért, mert karrierista nő vagyok, vagy ilyenek, hanem azért, mert nem éreztem úgy, hogy gyereket akarok.
És most se érzem úgy, pedig már van egy gerekem.
A férjem, a szomszédok, a rokonok, a családtagok, ismerősök folyton azzal nyaggattak, hogy szüljek, mert egy gyerek értelmet ad az életnek, és ha nem lesz gyerekem, akkor minek dolgozok, meg ilyenek.
A neten olvasgattam egy kicsit, hogy milyen egy anya-gyermek kapcsolat, hogy hogyan viszonyulnak azok a nők a gyerekvállaláshoz, akik nem akartak gyereket, meg ilyenek. Csupa pozitív és jó tapasztalatokat találtam a neten, egy negatív történetet se találtam.
Így hát beadtam a derekam, abba hagytam a fogamzásgátló szedését, és rá olyan 3-4 hónapra teherbe is estem.
Amit a terhességről olvastam, hogy áldott állapot stb. azokat nem éreztem áldott állapotnak. A kisbaba rugdosását, amit mások olyan megható, gyönyörű érésnek írtak le, én inkább a pokolba kívántam, mert fájt, ahogy a hasamat rugdossa.
A szülés se volt valami hű de jónak mondható,és amikor a mellkasomra tették az alig pár perce megszületett fiamat, akkor sem éreztem semmit.
A szoptatást is nyűgként éltem meg, fájdalmas volt.
Nem a férjemmel van a gond, mert ő is fel szokott kelni a gyerekhez, fürdeti, eteti, elviszi sétálni délután, hogy tudjak pihenni. Amikor nincs itt, akkor olyan jó érzés tölt el pár pillanatig, de utána eszembe jut, hogy pár óra múlva haza fog jönni.
Nem utálom, meg semmi csak olyan közönséges számomra.
És nem szeretem, ha az ölembe akar ülni vag nyújtja felfele a kezét, hogy vegyem fel.
Sajnálom, hogy ilyen hosszú lett, próbáltam rövidebben fogalmazni, de nem nagyon ment.
válasza: válasza:Az anyai kötődés hiánya nem csak pszichés eredetű lehet. A hormonoknak is van köze hozzá, kutatók szerint leginkább az oxytocinnak.
"Chemically speaking, one of the most powerful drivers of maternal behavior seems to be the famous “feel good” hormone, oxytocin. This complex neuropeptide plays a variety of roles in mammal reproduction, including pair bonding, womb contraction, and release of breast milk.
“An orgasm, eye contact, hugs, soft touch—all these things release oxytocin,” says Bianca J. Marlin, a postdoctoral researcher at Columbia University’s department of neuroscience.
Ha ez a hormon nem szabadul fel bizonyos ingerek hatására, vagy nem jut el a megfelelő agyterületre, elmaradhat az a fajta eufória/szeretet érzés, amit a legtöbb anya érez.
Érdemes lenne erről olvasnod, talán segít megérteni, miért vagy "más", lehet, hogy közelebb jutsz a megoldáshoz is.
Én sok változást figyeltem meg magamon, az érzelemvilágomon, miután megszülettek a gyerekeim. Sokkal érzékenyebb, sírósabb lettem (nem feltétlenül negatív értelemben, nem voltam depressziós), mint előtte. Pl. amikor altatáskor énekeltem, vagy később verseket mondtam az ovis gyerekeimnek, sokszor minden különösebb ok nélkül könnyekig hatódtam. Volt, hogy utána nevettem magamon, hogy tudtam pl. minden alkalommal elsírni magam József Attila Altatóján, vagy Zelk Zoltán Este jó, este jó c. versén. Meg sok máson, filmeken, meséken, vagy néha már akkor is elpityeredtem, amikor aludtak és csak néztem őket, nem tudtam vele betelni, milyen csodálatosan szépek, mikor békésen alszanak... Előtte nem volt rám jellemző ez az érzelmi "túltengés". Biztos vagyok benne, hogy a hormonok hatása ez, más egyszerűen nem lehet.
A másik dolog, amit még említettek, a családi minta. Érdekes dolog ez is. Az én anyukám nem volt az az ajnározós anyatípus, nincs olyan emlékem, hogy bármikor is spontán megölelt vagy megpuszilt volna. Gondoskodott rólam, és jó a kapcsolatunk a mai napig, de soha nem mondta, hogy szeret engem (vagy bárkit), nem fejezte ki anyai érzelmeit. Én mégis teljesen más lettem. Kisiskolás fiaim vannak, minden nap kapnak tőlem ölelést, puszit, sokszor mondjuk egymásnak, hogy "szeretlek". Boldoggá tesz az ölelésük, a szeretetük minden megnyilvánulása. Anyukámat is szeretem, néha megölelem őt, és bár ő nem mondja, érzem, hogy ő is szeret, csak máshogy fejezi ki. Pl. azzal, hogy mindig segít, ha megkérem.
De olyat is láttam, hogy egy "ajnározós" anyuka lánya (a legjobb barátnőm) felnőtt korában is utálta a gyerekeket és nem akart sajátot. Mostanra valamelyest enyhült ez nála, de szerintem soha nem lesz gyereke, talán jobb is így.
Az ok a következő:
Édesanyám elhagyott engem és a testvéreimet, amikor még kicsi voltam, azért, mert szerinte mi (én és a nővéreim) elrontottuk az életét, mert ő nem olyat akart. 6 év múlva újra visszajött, de bennem megmaradt az, hogy bármikor leléphet, ha rosszul viselkedünk. Sokszor a fejünkhöz vágta, hogy mi vagyunk a hibásak a rossz életéért. Végül megint ott hagyott minket.
Ez a félelem, hogy elmegy és az, hogy elmegy, kihat a gyerekem és köztem lévő kapcsolatra.
Én sem tudtam róla, hogy ez így megmaradt bennem.
A gyerekemmel való viszonyom még mindig nem változott.
válasza:Ez nyilván nagyon mély seb, de nem értem, a pszichológus mondta, hogy nem lehet rajta változtatni? Ez szinte biztos hogy nem igaz, de nagyon fontos lenne egy jó szakember és vsz több év terápia, nem csak a gyerek hanem magad miatt.
Párodat tudod szeretni, bízni benne?
Melyik részén élsz az országnak? Haegírod esetleg utána tudok kérdezni jó szakembernek.
Pár év? Nekünk nincs annyi pénzünk, hogy pár évig terápiára járjak. A gyerekre is sokat kell költeni, én is gyesen vagyok. Egy alkalommal elkér 8 ezer ft-ot a pszichológus. Nem azt mondom, hogy szegények vagyunk, de azért annyira nagylábon sem élünk ám.
Szabolcs megyében élek.
válasza: válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!