Milyen nehézségegekkel küzdötök a kis korkülönbségnél a hétköznapokban?

15 es fel honap van a ket fiam kozott, 2 eves a nagyobb, het honapos a kisebb, lassuk csak:

- masodikon lakunk, lift nyuku, szoval elobb babakocsi lecipeles, aztan ket gyerek lecipeles :),

- nagyon szepen kialakitott napirendunk van (nincs segitsegem, csak erre tamaszkodhatom), de van amikor borul es pl. egyszerre ehesek, vagy egyszerre kell letennem oket aludni delutan

- az esti rutin 6-8 ora kozott, mert parom 9-ig dolgozik, egyedul csinalom a vacsi-furdetes-altatast. Kb. felora kulonbseggel a ket baba kozott.

- ha kimegyunk setalni, boltba stb. az egy oras elokeszulet :)

- eleg jo alvok, nem panaszkodhatom, de elofordul hogy egyszer egyik, aztan mire visszaaludnek a masik kezd el sirni.

- az ciki mikor ketten orditanak az ejszaka kozepen, ilyenkor altalaban ugrasztom parom, mert egyedul nem birok veluk.

Nagyjabol ennyi jut most eszembe.

Egyebkent nem olyan nehez mint latszik, sot mi mar tervezzuk a harmadikat. :)

Irigylem az elsőt. Én mindenkinek azt mondom, hogyha 2 év múlva eszembe jutna, hogy akarok még egy gyereket, akkor lőjön főbe.

Nekem sincs segítségem, a férjem fél 10-re ér haza. A nagyobbik 2,5 éves, a kisebbik 7 hónapos.

A nagy elvileg nem féltékeny, de ha leülök a kicsit etetni, szoptatni, tutira akkor szomjas, éhes, stb, stb, szóval nehogy már ne vele foglalkozzak.

Ők sem egyszerre alszanak, ami nekem nem túl jó, mert nem tudok se lepihenni, se a házimunkával foglalkozni.

A kicsi nekem sajna elég rossz alvó, nappal csak 20-30 percet alszik, és elég nehéz elaltatni. Na, amíg altatom a nagy felfordítja a lakást. Tudom, már ezren mondták, hogy csak tegyem le a kicsit, ne altatgassam. De nekem nem sikerült, csak sír, azt meg nem hallgatom. 4 hónapos koráig próbálgattam, hogy leteszem, aztán berohangálok hozzá megvigasztalni, de ennyi idő alatt sem tanulta meg, hogy elaludjon egyedül.

A legrosszabb az most volt. Az ellenségemnek sem kívánom. A párom hazahozott egy jó kis vírust. Mind a két gyerek elkapta, persze. De a legjobban engem döntött le, 3 napig 39 fokos lázam volt. Aludni persze semmit, mert a gyerekekhez felváltva kellett berohangálnom. Hiába ment a férjem, ő nem jó, ilyenkor csak anya. 5 napig szó szerint egy szemhunyásnyit nem aludtam, nem is értem, hogy bírtam. Persze biztos azért is volt ilyen nagyon magas lázam, mert se a férjemnek, se a gyerekeknek nem volt.

Szóval én most azt mondom, hogy hülye voltam, hogy nem vártam még egy pár évet a 2 gyerek közt.

Sajnos én is a második hozzászólóhoz csatlakoznék.

A férjem hivatali munkaidőben dolgozik, de ha munka van, akkor majd egyszer jön. Így egyedül voltam a gyerekekkel. Az eleje rettentő nehéz volt, mert indítottunk egy influenzával. Frissen szültem, a pici 7 hetes volt, antibiotikumot kapott, én alig álltam a lábamon.

Napirendet vezettem be, amit persze a kicsi mindig keresztül vágott, így főképp hozzá igazodtunk. Sajnos napközben 3x30 percet aludt, így talán evésre jutott idő, pihenésre nem. Szokatlan volt ez a nem alvós gyerek, főleg, hogy a nagyobb rettentő jól aludt. Ragaszkodtam hozzá, hogy egyszerre aludjanak, néha nem sikerült megszerveznem, de még a ma napig is egyszerre alszanak délben. Most már nagyobbak, a kicsi lassan 2 éves, de minden rosszaságot eltanul a nagytól, egymást hergelik. Sokszor szépen eljátszanak együtt, de legtöbbször a közös játékból civakodás és sírás lesz.

Amikor a kisebb gyerek megszületett akkor döbbentem rá, hogy várnom kellett volna még 1-2 évet.

4 hónapos a babám, és az apukája külföldön dolgozik. Mikor 2 hónapos volt, egyszer azt álmodtam, hogy terhes lettem megint. Nagyon élethű álom volt, és totál leizzadva, pánikrohammal ébredtem, mert álmomban is rosszul voltam attól, hogy mit fogok csinálni két kicsi gyerekkel, mikor egyszerre sírnak, stb.

Gyorsan fel is hívtam a párom, és mondtam neki, hogy én leglább tíz évet akarok várni a következő gyerekkel.

Minden elismeréem azoknak az anyukáknak, akik kis korkülönbséggel vállalták a második (esetéeg többedik) gyereket. El sem tudom képzelni, mit csinálnék.

Elolvastam a kérdést, de nem tudtam, mit is írhatnék.

Elovlastam a válaszokat is, de még most sem nagyon tudom, mit írjak...:-.)

21 hó van két lányom között, a nagy 27 hós, a kicsi fél éves múlt.

Az eleje nagyon könnyű volt, bár nagylányom rossz alvó, a kicsi csak aludt és aludt, és evett és aludt. Mintha nem is lett volna. Olyan 4 hó körül kellett kicsit többet foglalkozni vele, mikor már nem aludt annyit.

Én elejétől arra szoktatom őket, hogy mindent mindig együtt.

Nagylányom korán kel-nekem ez nehéz nagyon. Minden nap fél 6 körül jön, tejcsit kér, mellém fekszik, de már nem alszik vissza. Próbálom ágyban tartani, amíg a kicsi 7-fél 8 körül felkel, akkor felöltöztetem a nagyon, majd a kicsit, majd a kicsinek tápi-sajna elment a tejem hamar- majd együtt boltba, és reggeli a naggyal-addig a kicsi a hordozóból figyel minket. Utána séta-a kicsi babakocsiban, a nagy a lábán. Hazaérve ebéd, előbb a kicsinek adok, -ha nincs túl korán a nagynak is adok, majd együtt alvás. Ilyenkor sikerül másfél óra együtt, a kicsi néha tovább is kicsit. Délután játék, ha jó idő van most még kint, ha nem, bent. Este vacsi a nagynak, fél 8-kor fürdik a kicsi, megetetem, leteszem-hál égnek, elalszik egyedül, de tudatosan igyekeztem nem elrontani a nagy után... aztán fürdik a nagy, majd vele kell mennem, hogy elaludjon, és 21-21.30 körül "szabadulok". Fürdés és 22 előtt nem kerülök ágyba- és kevés idő jut a férjemre, mert ilyenkor már mindketten hullák vagyunk.

Szóval nekem nehéz a koránkelés

nehéz, hogy este már fáradtak vagyunk

és nehéz, hogy a nagy rossz alvó, bármikor felébredhet éjjel, sosem tudom, mire készüljek

Amúgy a többit adja az élet.

De ha azért kérdezted, mert tervezed a kistesót, -mi így terveztük és így szeretnénk a harmadikat is, mindig arra gondoltam, hogy előttem már sokan végigcsinálták ennél sokkal kisebb korkülönbséggel is, és túlélték, akkor én is túl fogom!! és te is!:-))