Hogy reagálnátok le az ilyen helyzeteket?

3 hónapos gyereknek tökmindegy, mit mondanak: ha olyanja van sírni fog. Ebben gondolom egyetértünk.

Később meg: két ember gyereknevelési elvei között mindig van eltérés. A szüleitek nem gonoszak, csak ezt másképp gondolják. Ettől még rengeteg szeretetet tudnak adni az unokáiknak - feltéve, ha engeded náluk lenni. Ha nem laktok velük együtt, akkor alapvetően úgyis a ti szokásaitokat veszik át, mert veletek aránytalanul többet vannak. Tehát attól ne tarts, hogy emiatt szorongóak lennének.

Ha a nagyszülők nagyon drasztikusan nyomnák a magukét, akkor a gyerekek (kb. 4-5 éves kortól) úgysem éreznék ott jól magukat, és nem akarnának majd nélkületek hosszabb ideig ott lenni. Ha meg a szüleitek csak kicsit másképp látják a dolgokat, attól meg nem lesznek lelki sérültek a gyerekek. Szóval később az legyen a mérce, hogy szívesen mennek-e a gyerekek hozzájuk mondjuk egy hétre nélkületek. Ha nem, ne erőltessétek, és ne is kérdezzétek, miért nem.

Nekem egyébként eléggé az az érzésem, hogy te túlkompenzálod azt, amit a szüleid csináltak veled. Szóval lehet, hogy te is túlzásba esel, csak ezt nem veszed észre, ill. ideológiát gyártasz hozzá. Az arany középutat kéne meglelned, ami eleve csak feleakkora távolságban lenne a szüleitek elveitől, mint a másik szélsőség. Pl. persze, fejezze ki az érzelmeit, de egy életkor után már fokozatosan meg kéne jelennie az önkontrollnak is. Ha ez sosem jelenik meg, akkor kamaszkorára teljesen kezelhetetlen lesz. És én sem értek egyet azzal, hogy egy fiú sose sírjon, de valami tartás alakuljon ki benne. A kicsitől kicsit várunk, de ahogy egyre nagyobb lesz, egyre inkább várnék tőle emberi tartást.

Ha a kisfiam (10honapos) meguti magát, felveszem, megvigasztalom, kifejezem az erzeset - tehát mondom hogy igen, beutotted a fejed és most fáj, hagyom hogy a karom an kisirja magát és megvigasztalodjon. Sosem mondom, hogy nem történt semmi, vagy hogy ne sírj.

Ha csak icipicit üti meg magát, és csak nyekereg picit, akkor van hogy csak lehajolok és megsimizem, megpuszilom.

Ha nagyon vigasztalhatatlan, akkor cicin nyugtatom meg.

Szerintem a gyerek is érzi, melyik felnőtt hogyan reagál, és nem feltétlenül baj, hogy a nagyszülők máshogy reagaljak le.

Abban egyetértek az egyik véleménnyel, hogy előre félsz és túlkompenzálod a szerinted várható nevelési hibákat. Ettől még jöhetnek majd kérdéses helyzetek, de azt ott és akkor kell kezelni.

Szerintem a legjobb rögtön kijavítani, ha olyan hangzik el ("mama, mi erre inkább azt mondjuk, hogy...", "Tessék rám bízni, ilyenkor ezt szoktuk csinálni...") és ezt minden alkalommal. Meglátod, megunja a legkitartóbb is a folytonos helyreigazítást és alkalmazkodik. Az erőszakos beleszólásra meg röviden Nem!-et kell mondani. Aki ezen megsértődik, csak azért teszi, mert megértette, hogy elvesztette az irányítást.

Amikor nagyobb lesz a fiad, néhány évesen már ő fog kérdőn rád nézni a megerősítésért, ha számára kellemetlen vagy fura dolgot tesz/ mond a nagyszülő. Ilyenkor mindenki előtt mondd el neki, amit te és a férjed tartotok megfelelőnek.

2 gyerekem van, a nagyobb már egyértelműen elutasítja a nagyszülőt, ha nem emberként kezeli, hanem formálható bábként. Meg is mondta párszor, hogy inkább menjünk haza. A mama meg megijedt, hogy "Miért, mit mondtam?"

Példa: ott alvós hétvégére vittük a gyereket a mamához. Ő lelkes volt, magyarázott és hívta magához kötelező ölelésre a gyereket. Ő meg visszaszaladt hozzám és elbújt az ölemben.

-Gyere, ölelj meg! Nem szereted a mamát?

-De, anya, szereti, de nem ölelkezős fajta, hagyd békén.

Amikor indulni készültünk, akkor másik elszólás volt.

-Kislányom, mennyi mindent terveztem neked!

-Nem vagy az anyukám! -majd felém fordulva: Anya, haza akarok menni!

A mama nem fogta fel, hogy az ő kitörő szeretet kifejezése túl sok a gyereknek és vissza kell vennie a szóhasználatából. Hazavittük és máskor újra próbálkoztak, akkor már gond nélkül.

A lényeg, hogy nem kell támadó vagy vádló hangnemben reagálni, csak tisztázni a dolgokat, amikor történik.