Szerintetek jól csinálom így, vagy ezzel elkényeztetem a gyereket?

Igen, egyhetes oedítás után megszokná, hogy nem számít, mennyire sír, nem számít, mennyire egyedül érzi magát, akkor sem figyelnek rá, nem elégítik ki az igényeit, tök feleslegesen kommunikálja. Azaz abbahagyja az ordítást. Megtanulja, hogy a szüleiben sem bízhat, nem számíthat rájuk.

[link]

Tudnunk kell még, hogy gyermekünk másképp éli meg a világot mint mi, számára sok – nekünk ismerős – dolog félelmetes lehet (ld még: kötődés és mentalizáció). Ezekben a helyzetekben kinevetni, nem komolyan venni gyermekünk félelmét szintén súlyos hiba. Nem mi döntjük el, hogy gyermekünk mit hogyan él meg, a lehetőség azonban mindig ott van: felvenni és megnyugtatni a síró vagy már szavakkal segítséget kérő gyermeket.

Hát gyerekpszichológus nem vagyok de az elkényeztetés szerintem nem itt kezdődik.

Az én babám pont fordítva van. Ha itthagyom a járókában, akkor szépen eljátszik, de ha bejövök, rögtön ki akar jönni.

Nálam ez gond, mert a járóka mellett van az íróasztal és nem tudok máshol tanulni. Szóval csak akkor megy, ha alszik.

Amúgy én is mindig kiveszem, nem bírom hallgatni, ha sír.

Úgy tervezem, hogy ha nagyobb lesz, szépen eémagyarázom, hogy anyának dolga van és majd megérti. Vagy nem, de mindenképp én alkalmazkodom hozzá.

Mi akartuk őt, nem ő minket.

Persze ne hallgass rám és másra sem, tedd azt, amit az ösztöneid diktálnak és biztosan jól fogod csinálni.

Egy kisgyermeket magára hagyni szomorúságában, bánatában, félelmében, fájdalmában nagyon súlyos következményekkel járhat, akkor is, ha másnap ezt még nem látjuk.

Szerintem jól csinálod, ha nem hagyod sírni. Ezzel nem lehet "elkényeztetni". Elkényeztetni akkor fogod, ha később bármit megengedsz neki következetesség nélkül. Itt most nem erről van szó, hanem hogy egy csecsemőnek, aki RÁD számít, megadd a szükséges biztonságérzetet.

ne hagyd sirni semmiképp.probald ugy csinalni hogy kint lehessen veled,az én fiam is amiota mászik kint van a konyhában velem,és jol elvan,kipakolja az edényeket és épp azokkal játszik a legjobbat.had menjen utánnad,nekem sosincs gondom mert jol elvan.ha neki jo nekem jo.nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk hisz még olyan kicsik,egy kicsi babának nem szabad sirnia,mindig csak mosolyogni kell,és ha ez némi áldozattal jár hát legyen,

én igy gondolom.

M.

Erről még a szakvélemények is megoszlanak.

A szeparációs szorongás nem azt jelenti,hogy az anyja hiányzik neki,hanem azt,hogy rájött arra,hogy van saját akarata és azt érvényesíteni akarja. Ha a szülő nem bírja hallgatni a sírását,megteszi,amit a gyerek akar,akkor hamar rájön,hogy csak hisztiznie kell,és az történik amit akar.

Ha viszont nem törődik vele,akkor abbahagyja a hisztit,mert nem ér el vele semmit.

Ettől nem fog megrendülni a szülőben való bizalma. Legalábbis akkor nem,ha a szülő foglalkozik vele egyébként.

Nemrégen egy gyermekpszhihológus írásában olvastan ezt az alábbival együtt. Azt tanácsolja a szülőknek,hogy már az első perctől kezdve csak azt tegye a babával,csak azt engedje meg neki,amit később is megtenne,vagy megengedne neki. Elrontani nagyon könnyű egy babát,helyrehozni nagyon nehéz,sokszor majdnem lehtetlen.

Neked kell eldöntened,hogy melyik tanácsra hallgatsz.