Akiknek a szüleik, családjuk nem akarták, hogy megszülessen a baba, de mégis az anyuka vállalta gyermekét, hogyan éltétek túl a helyzetet?

mi is külön élünk a családtól, semmilyen támogatást nem kaptunk, házasok voltunk, mégsem örültek az unokának. Most se igazán. Érkezik a második, neki sem örülnek. Nem tudom miért, az a kifogásuk, hogy nincs idejük unokázni (lenne, csak nem szakítanak időt rá).

Mi úgy éltük "túl", hogy nem látogattuk őket sűrűn, 3x láttak terhesen (a 9 hónap alatt), és letojtuk a véleményüket, nem nekik szültünk unokát. Persze nagyszülők, de nem is igen tesznek azért, hogy megismerje az unoka őket, sajnos.

Szeretjük őket, tiszteljük őket, de a hozzáállásuk nagyon durva volt (mikor bejelentettük, hogy érkezik az unoka, akkor közölték, hogy "várjunk csak, meglátjuk mi lesz még ebből", ergo mikor vetélek el...), ezzel nem tudtunk mit kezdeni :(

szia,

mi 8 hónapja éltünk együtt, de nem voltunk házasok, amikor teherbe estem, párom 30, én 23 éves voltam. saját lakás, autó, két fix munkahely, tervezett baba :) a legboldogabbak voltunk a világon és minden félelem nélkül, teli szájal újságoltuk a nagy hírt otthon, mert egyedül édesanyám tudta, hogy rajta vagyunk a baby projecten :) Anyósom nem tudott megszólalni (pozitív értelemben), Apósom és a Sógornőm sírtak örömükben. Édesanyám szintén :) Apukám, akitől 5 éves koromban vált el 9 hónapig kínzott azzal, hogy felelőtlen vagyok, azt sem tudom mit vállalok, minek kellett ezt, esküvő nélkül, stb... azt hittem megszakad a szívem, hogy így érez... hiszen mi a legboldogabbak voltunk a Világon!! két lánya van, így amikor megtudtam, hogy fiút hordok a szívem alatt titokban nagyon örültem, hogy ez majd oldja a feszültséget. hát nem így lett... eltelt a 9 hónap és egy csodás Apás szülés után mégis Ő volt az első ember, akit felhívtam, hogy nagyapa lett!!!! a kisfiunk Alen már 2 éves, imádja a Tatát, apukám pedig minden mondatától, ölelésétől, puszijától elolvad, odáig van érte!!!! sajnos én nem fogom elfelejteni sosem, mennyi fájdalmat okozott nekem az akkori viselkedésével, de amikor rájuk nézek, ahogy játszanak, beszélgetnek boldog vagyok :)

Ági

18:43-as vagyok, igen, ez nehéz, mert vágyik rá a szülő, hogy olyan nagyszülei legyenek a babának, akikre rábízhatja, törődnek vele, foglalkoznak vele.

Nálunk születése után enyhült a hangulat, elfogadták, hogy itt van.

Az a nehéz, hogy így is szeresd azokat, akik a szeretteid, mégsem örülnek veled, idővel lehet, hogy változni fog :) (majd amikor a nagyi fürdeti, a nagypapi tolja a babakocsit stb., addig meg türelmesnek kell lenni, lehet, hogy nehéz nekik elfogadni, hogy a kicsi lányuk felnőtt és már nemcsak feleség, ha nem anya is lett :))

... hát tudom, milyen rossz... sajnos semmit sem tehetsz, mert ezen apukádnak kell változtatnia!! a mai napig nem értem, hogy miért kellett velem 9 hónapon keresztül ezt csinálnia... valószinűleg sosem fogom Neki 100%-ig megbocsájtani, de nem haragszom Rá. Neki kell a lelkiismeretével elszámolnia, mert az unokája imádja és Ő is szereti!! és tudom még ha nem is mondja, hogy mardossa belül az érzés, hogy ezt a kis gyönyörűséget nem akarta hosszú hónapokon keresztül. ha látnád, hogy milyen, amikor a kicsi megöleli és azt mondta neki Tata!!... az élet elrendezi, hogy ezek a dolgok a helyükre kerüljenek!! Neki egy életre megmarad az érzés, hogy hogyan viselkedett, én pedig igyekszem nem is foglalkozni azzal, milyen volt akkor. mást nem tudsz tenni, most a baba a legfontosabb és a Te kis családod!!

Ági