Turelmetlen anyukák, ti hogyan kezeltek bizonyos helyzeteket?

3-as vagyok, a szent ősanya, vagy mikkel illettetek.

Teljesen átlagos anyuka vagyok, sírtam már én is a tehetetlenségtől, amikor már holtfáradt voltam, de nem a gyerek előtt, és igyekeztem türelmes és jó anya lenni. Az én gyerekem nem tutyimutyi, kikérem magamnak, irtó szuper csaj, több agya van, mint itt pár embernek összesen....

Nálam is van, hogy elszakad a cérna második babámnál, 6 hónapos ő is. Van egy dackorszakát élő 3 évesem is, aki egyáltalán nem hisztis, de a határokat tudja feszegetni, na meg a türelmünket is.

Nála a türelem mintaképe voltam, egy baba nem hisztizik, nem hagyom sírni, van oka, ha sír stb. Amíg 100%-ig nem voltam biztos a hisztijében (túl volt már jócskán 1 évesen) addig vígasztaltam, türelmes voltam.

Azóta persze tudom, milyen a hiszti (nála inkább akaratosság, dac), megszoktam, hogy őt hogy kezeljük olyankor, erélyesen szólunk rá, van, hogy igen, fel kell emelnünk a hangunkat, mert különben "nem hallja amit mondunk" stb.

A lányomnál már pici kora óta probálom beazonosítani a sírásokat, és kisebb nagyobb sikerrel sikerül is már. Tudom, mikor éhes, mikor fáradt, mikor fáj valamije, de amikor csak láthatóan ordít, mintha semmi baja nem lenne, csak az akarat, akkor kicsit felmegy a pumpa.

Én is rászólok erélyesen, mondom a nevét, de utána gondolkodok, hogy még csak fél éves, semmit nem érek el ezzel. Sajnos ez már alapból jön, mivel a naggyal sokszor kell határozottan beszélni.

Hogy a fiam miért nem lett hisztis, hogy annak a türelemnek köszönhető e vagy sem, nem tudom. De a lányomnál már most látom, hogy sokkal akaratosabb lesz, és bár eddig nem hittem az egy éves kori hisztiben, félek, hogy a lányom kis hisztigép lesz, és félek, hogy a türelmetlenségem miatt.... majd kiderül.

Egyébként meg: "hisztis gyerek nincs, csak türelmetlen felnőtt" :)

Én aztán nem vagyok egy szuperanya, ősanya stb, bár biztos ilyen jelzőkkel illettek majd engem is, de igen is felháborítónak tartom, ha valaki képes kiabálni egy kisbabával, ahogyan azt is, ha hagyja üvölteni a babát, mert a büdös kölök, aki épp hogy csak kibújt az anyja hasából, nem képes szigorú, katonás napirendet tartani, és akkor aludni, amikor az anyukának kényelmes lenne.

Én sem vagyok a türelem mintaképe, ha nagyon kiborulok, kitöltöm valamin a dühömet, előbb csapnék a földhöz egy tányért, minthogy a babámat bántsam, akárcsak kiabálással.

És nem, egy újszülött kisbaba nem tud hisztizni, természetes és normális igénye az anyja testközelsége, ezt megtagadni tőle ugyanolyan kegyetlenség, mintha éheztetnénk.

Először is kiderítem, hogy valóban "ok nélkül" vergődik- e, és itt kérdés, mi az, amit ok- ként elfogadunk, ebben vannak a nagy különbségek, ahogy én látom. Nekem az "ok" ha az épp szepaszorongó féléves anyéra vágyik, másnak ez csak hiszti.

Ha nagyon szakad a cérna és úgy érzem, jön a kiabálás, akkor kimegyek a másik szobába, konyhába, erkélyre és elszámolok húszig, beleboxolok a nagypárnába, megmosom az arcom... és mikor lecsillapodtam, visszamegyek és megoldjuk a problémát. Persze, én is emeltem már fel a hangom, szóltam hozzá ingerülten, ezt nem gondolom szörnyűségnek. De ha lehet, megpróbálom a dühömet úgy kiadni, hogy ne a gyereken csattanjon.

Amit én magamon sokszor észrevettem, hogy igazából nem azzal van a bajom, amit a gyerek csinál, mert az önamagában nem is olyan nagy gond, hanem attól vagyok ideges, hogy "miatta" nem tudom a saájt szükségleteimet kielégíteni. Például ha éhes vagyok, szomjas, ott áll a mosatlan...akkor hamarabb leszek ingerült. Ilyenkor "leállítom magam", eszem pár falatot, iszom egy pohár vizet és máris könnyebben kezelem az aktuális "hisztit", problémát.