Miért baj, ha ringatva altatom a gyerekem, ha felveszem, ha sír és nem hagyom? Miért gondolják sokan, hogy a gyereket kell beilleszteni az életükbe és nem nekik a gyerekhez alkalmazkodni?

Szerintem is magadnak teszel ezzel rosszat, de még a picinek is. Fél évesen nem fogja tudni meggnyugtatni magát,elaludni, biztonságba érezni magát, ha folyton rázogatod elalvás előtt. Ki kell hogy a gyerekben is alakuljon az elaludni tudás, a biztonság érzet. Azért vagy az anyja, hogy megtanítsd dolgokra, nem azért hogyha bármiért sír rázogasd vagy cicit dugj a szájába.

Főleg ha régóta dolgozó óvónő vagy ezeket tudnod kéne, nem csak a mai divatos kötődő nevelést. Hol volt 20-30 éve az, na meg az apás szülés? Ma már azt röhögik ki akik több száz éves hagyományt vinne tovább, kint ül a folyosón.

Nem tudom, nekem két gyerekem van 2 év korkülönbséggel, tehát a nagy is még elég kicsi volt, amikor született a kicsi, mégse hagytuk a kicsit órákig sírni, talán 10 perc volt a maximum, amikor egyszerűen tényleg nem tudtam vele foglalkozni. És sokáig egyszerre altattam mind a kettőt, nem volt megoldhatatlan, és nem, nem vagyok szuperanya, akinek megy ez a "megoldhatatlan" feladat, mert körülöttem mindenki így csinálja. Sőt, a kicsivel felfedeztük a hordozókendőt, ami szuper találmány, mert a segítségével nem kellett azon gondolkodnom, hogy most melyikkel foglalkozzam, mert tudtam egyszerre mindkettővel.

Tény, hogy a naggyal már volt egy kialakult rendszerünk, amibe bele kellett illeszkednie a kicsinek, de ez teljesen gördülékenyen, mindenféle erőszakoskodás nélkül ment. Felesleges lett volna előre trenírozni a nagyot mindenféle hülyeségre.

Tény, hogy vannak önző, hisztis gyerekek, de az nem azért van, mert 7 hetesen nem bőgették hányásig őket.

Szóval jól csinálod, nyugi. :)

"Miért gondolják sokan, hogy a gyereket kell beilleszteni az életükbe és nem nekik a gyerekhez alkalmazkodni?"

Húha, ezt komolyan kérdezed?

A barátnőm ugyanezt csinálta, mint te most. Megszületett nemrég a második gyerek. A nagy 2,5 éves dadog azóta, az anyja összeroppant, hogy elhanyagolva a nagyot, de nem is tud a kicsivel foglalkozni amennyit ő igényelne. És pont azért, mert a nagy gyerekhez alkalmazkodott folyton.

Hát igazából neked is alkalmazkodnod kell a gyerekhez, meg neki is hozzád. És erre szerintem minden baba fogékony, főleg, ha az elején rendesen figyelünk az igényeire és nem akkor kezdjük rögtön nevelni (idomítani). Szerintem minden gyerek (ember) egyik legfontosabb igénye, hogy tartozhasson valahová, ez ad egy alap biztonságérzetet. Az első ilyen "csoport" általában a család. Egy jól működő családban mindenkinek megvan a helye és mindenki pont annyira rugalmas, amennyire a család "optimális működése" igényli. A gyerekek idővel belesimulnak ebbe a rendszerbe, ha látják, hogy így mindenkinek jó. Ha viszont azt tanulják meg kicsinek is, hogy az ő igényeik mindig hátrébb sorolódnak, akkor amikor csak lehet erőszakosan figyelmet próbálnak maguknak követelni, hiszen más megoldást nem látnak. És vannak olyan gyerekek is, akik "jók" lesznek, mert bármit feláldoznak azért, csakhogy szeressék őket. De ahogy az előbbi sem, úgy az utóbbi sem egészséges hozzáállás az élethez.

Igazából az egészséges egyensúlyt kell megtalálni ahhoz, hogy a család minden tagja elégedett legyen a helyzetével. Ehhez először két kiegyensúlyozott és kompromisszumkész szülőre van szükség, akiknek a példáját követhetik a gyerekek. (Én ezért is pártolom a testvérek közötti nagyobb korkülönbséget, hiszen akkor jut rendesen idő a kisebbekre, ha a nagyobbak már érzelmileg érettebbek és megértőek, alkalmazkodóbbak. Főleg, hogy manapság nem szokás több generációnak együtt lakni, hogy esetleg mások is besegíthessenek a gyerekek ellátásába.)

Kérdező, tedd úgy a dolgokat, ahogy jónak látod. És ha kiegyensúlyozott a lányod és mellette te is az vagy, akkor bárki bármit mond, nem csinálod rosszul. :)

14-es válaszoló vagyok.

Igazából azt nem értem a válaszokban, hogy miért riogatják olyan sokan a Kérdezőt azzal, hogy "majd ha több gyereke lesz." Egyrészt nem biztos, hogy lesz, nem írta sehol. Ha pedig lesz is, most még akkor sincs. Lehetetlen egygyerekesként úgy élni, mintha kettő lenne már, ez olyan, mintha a gyermektelen ismerőseinknek azt magyaráznánk, hogy ne éljenek úgy, ahogy, mert majd jól megszokják, aztán mekkora trauma lesz, amikor egyszer, évek múlva majd babájuk lesz.

Nyilvánvaló, hogy a második (és többedik) gyerekek egy már kialakult helyzetbe születnek bele, nekik többet kell alkalmazkodniuk. Általában ez menni is szokott, egyrészt a kényszer, másrészt pedig a már meglévő rutin miatt elég könnyen. De egy tapasztalatlan, egygyerekes anyukának miért is kéne úgy élnie, mintha már sok gyereke lenne?