Az ember könnyebben viseli a saját gyereke ordítását, mint a közönség, aki ezt kénytelen végighallgatni?

Az ember egészen másképp viseli a saját gyereke sírását. Engem a hiszti kicsit zavar, ha más gyereke csinálja, de azért nem nézek rájuk csúnyán. Ha meg sír, mert baja van, azt elfogadom, de azt sem öröm hallgatni. A sajátomé nem zavar, csak az, ha nem tudok tenni a sírása ellen. Utcán mindent megteszek, hogy ne sírjon.

Mióta gyerekeim vannak, azóta nem hogy nem idegesít, de kifejezetten sajnálom a hisztiző gyermek anyukáját. Három gyerekem van, a legidősebb soha nem produkált hisztit az utcán, a jeleneteket letudtuk otthon (ebben a korban ez tényleg élettani sajátosság). Nagyon örültem, milyen szuper gyereket nevelek, és milyen ügyesen. Na aztán az élet megviccelt. Ugyan azok mellett a nevelési elvek mellett a középső lányom igazi hisztérika. Ezerszer hozott kellemetlen helyzetbe. Ilyenkor tényleg nem tudsz vele mit kezdeni, bármennyire is tisztában vagy vele milyen idegesítő. Ezt ő is tudja, pont ezért csinálja, minden fegyelmezési kísérlet olaj a tűzre. Emellett pedig külön jól esnek a lesajnáló beszólások.

Nekem pl. a hátamon is felállt a szőr a csecsemősírástól, de amikor a születésekor felsírt a kisbabám, olyan gyönyörű volt az a sírás, sose fogom elfelejteni. Az ő sírása soha nem önmagában idegesítő a számomra, hanem inkább az ejt kétségbe, hogy miért sír. Mióta kisbabám van, azóta megtanultam, hogy egyetlen csecsemő sem sír ok nélkül. Vagy éhes, vagy fáradt vagy fáj neki valami, de ok nélkül nem sírnak, maximum az ember nem jön rá, mi az oka. Nem egyszer előfordult már, hogy vele sírtam. Annyira édesen tud sírni. Az az érzés, hogy te jó ég, mint egy bagzó macska, az csak az idegen csecsemők sírásáról jutott eszembe. Ha megvígasztal, úgy általánosságban a gyerekeket sem csíptem, most meg itt van ez a kis ember és néha úgy érzem, annyira imádom, hogy nekem nem lett volna szabad szülnöm, mert már nem normális az a szint, amennyire féltem őt. Szóval ennyire másként érezhet az ember, miután szülővé válik. Sosem éreztem késztetést arra, hogy kisbabákat fogdossak, sőt, viszolyogtam is a többségtől, de az az édes imbolygó fejecske a vállamon, a puha bőre, a mosolya, nem tudtam, hogy ez a legnagyobb szerelem a világon.