Ti hogy oldjátok meg baba mellett pl. a fözést, takarítást vagy bármi más tevékenyéget? Én egyszerüen semmit nem tudok csinálni a kicsitöl! Folyamatosan az ölembe akar lenni! Még jóformán Wc-re se tudok kimenni, csak ha viszem magammal! Mit tegyek?

Tulajdonképpen nincsen 2 egyforma ember,sem baba.

Lehet szerncsés vagyok, hogy áldott jó gyermekem van, de múlott azon is, hogy mit hogyan teszek. Ez a kettőnk érdeme. hiába lettem volna olyan amilyen vagyok, ha gyerekem nem "kapható" erre.

Ezt ki kell bírni, mármint azt, ha valakinek több figyelmet követel a gyermeke. Idővel jobb lesz, többmindenre lesz nyitottabb stb.

Szegény Utolsó:(

Akkor még jó, hogy nem hagyod magára...

Kedves utolsó válaszoló!

Nem nagyokos vagyok. Kikérem magamnak. Én csak arra igyekeztem rámutatni, hogy bizony van olyan gyerek, akire nem lehet ötpercenként ránézni, mert akkor az egész napot végigüvölti. A legtöbb esetben ezek nem állandó jellegű dolgok, hanem néhány napig/hétig tartanak (pl. szeparációs szorongás idején). És nem is egész nap hurcoltam magamon. Mikor nyűgös időszak volt, akkor minél inkább le akartam tenni, annál inkább fel akart jönni a kezembe. Ha beletörődtem, felvettem, rajtam töltött 20 percet, vagy akár egy órát, utána kiválóan elvolt a földön újra. Én úgy érzem, ti gondolkodtok végletekben. Valamelyik válaszoló azt írta, és mi van akkor, ha sír a gyerek. Mi lenne? Vele mi van, ha túl nagy stressz alatt van? Ugyanez van a gyerekkel is. Ha van megoldás arra, hogy egy gyerek a lehető legkevesebbet üvöltsön, akkor szerintem azt (értelemszerűen az észszerű határokon belül) meg kell tenni. A gyerek nem attól fog leválni, hogy ráerőszakolom az egyedüllétet, hanem attól, hogy le AKAR válni. Ennek hangot is fog adni magától is. De amíg egyedül szinte semmit nem képes megtenni, szerintem igenis - sok esetben - túlzott elvárás az, hogy egyedül töltse el az idejét. Az én gyerekemnek pl. arra volt igénye, hogy lássa, mit csinálok. A földről/etetőszékből/pihenőszékből stb. nem látta eléggé. Nézte 10-20 percig, aztán lekéredzkedett.

Nem állítom, hogy te/ti rosszul csinálod/csináljátok. Saját magatokat és a saját gyereketeket ti ismeritek a legjobban. Egy kiegyensúlyozott anya mindennél többet ér. Ha te kiegyensúlyozott vagy úgy, hogy a gyerek a járókában van, akkor teljesen jól csinálod. De engedd meg, hogy én mást érezzek a magam útjának.

Olyan sokszor látom itt, hogy egy anyuka feltesz egy kérdést, mindegy, milyen témában, és rögtön ki van oktatva, le van szólva. Aki kérdez, eleve kiszolgáltatott helyzetbe hozza magát. Miért nem lehet konstruktív módon, úgy segíteni, hogy a saját útjukat megtalálhassa? Miért kell ráerőltetni a saját gyerekünk személyiségét az övére, és a saját bevált módszerünket egyedül üdvözítőnek tartani?

Miért nem tudjátok elhinni, hogy valaki nem feltétlenül lesz leharcolt attól, hogy magára köti, igény szerint szoptatja a gyereket, esetleg még együtt is alszik vele? Ha valakinek ez jön belülről, így érzi jól magát, akkor miért erőltessen magára mást, amitől lelkiismeret-furdalása lesz?

Miért nem tudjátok úgy leírni a saját javaslatotokat, miszerint lent lehet hagyni a gyereket a földön is (ezzel egyébként maximálisan egyetértek abban az időszakban, amikor a gyerek simán megnyugtatható egy-két szóval vagy egy simogatással) a saját bevált tapasztalatotokként, ehelyett miért támadtok egyből a kérdezőre, hogy elkényeztette, elrontotta stb.?

Szerintem a nevelés annyira összetett és annyira egyéni, egyikünk sem birtokolja a bölcsek kövét. Szeretnék itt egy kicsit több toleranciát látni.