Van olyan szülő, aki megbánta a gyerekvállalást és ezáltal nem tudja igazán szeretni a babáját, gyerekét? Vagy tehernek, nyűgnek érzi a nevelést/törődést? Tud változni idővel ez az érzés?

Nagyon csúnyán hangzik, nálam ez fél évig tartott a kisfiammal szülés után.

1 évig próbálkoztunk, alig vártuk hogy lehessen már babánk. Aztán megszületett, nehéz eset volt (keveset alvó, hasfájós, éjszaka milliószor kelős stb... kb 1 éves koráig), én depis lettem, tulajdonképpen attól lettem depis hogy nem tudok örülni a gyerekemnek. Nyűgnek éreztem, fáradt voltam, a férjemmel kezdett megromlani a kapcsolatunk és mindenért a gyereket hibáztattam. Nem mondom hogy nem szerettem, tudtam hogy szeretem őt és voltak jó pillanataink de ... nehéz volt.

Aztán felismertem a problémám, igyekeztem változtatni a hozzáállásomon, túl tettem magam a lelkiismeret furdalásokon és próbáltam előlről kezdeni az egészet. Hetekbe telt de sikerült. Amikor 1 éves volt, jól éreztem magam, akkor ki is jelentettem hogy na most már élvezem az anyaságot és rettenetesen szeretem a gyerekem.

Van akinek természetes, van aki nem tudja feldolgozni a gyerek születését-meglétét lelkileg... Én az utóbbihoz tartoztam.

Pár anyuka most lelket öntött belém!

Örülök, hogy ennek egyszer vége lesz!

14 hónapos a kislányom, szeretem de még mindig nem úgy, mint elképzeltem.

velem van a baj, mert nagyon gyenge az idegrendszerem és nehezen bírom a hisztit!

Volt, hogy gondoltam, bár ne így lett volna, de szinte mikor megfordult a fejemben, azonnal megbántam, amit gondoltam.

de tény, piszok nehéz egyedül, főleg hogy a páromnak 1,5 hete nincs szabadnapja, reggel 9kor elmegy, majd fél 1re hazajön.

piszkos mód nehéz.

nem vagyok ivós, alkoholista sosem voltam, de meg kell mondanom, hogy párszor 2dl bor lecsúszik, mert felold, és nem leszek feszült. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak az alkohol segít, de heti 2x2dl bortól nem leszek alkoholista.

Nekem így könnyebb.

B#romi rossz, hogy szülés után depressziós voltam és szinte az első 5-6 hónapra alig emlékszem, csak a képek adnak valami emléket erről a szakaszról.

mai napig szoktam magamba fordulni, de én már ezt fáradtságnak,ingerlékenységnek könyvelem el. Akkoriban, túlélni akartam MINDEN napot. Máig is van ilyen, túl akarom élni.

remélem egyre erősödni fog a kapocs köztem és a lányom közt, mert szeretném.

a szülésem HORROR volt...

Nekem ezek szerint több idő kell, hogy a "bizalmi családi körömbe" fogadjam.

De tényleg jó olvasni, hogy más is van így és nem vagyok bolond.

ez a baj a mai világgal, mindent írnak, hogy jó anyának lenni felfestik a szürke foltos falra a szép mintákat, majd a mintákon átüt a penész. Nem meri senki nyíltan elmondani, mert azthiszi nem normális! Holott, csak rengetegen nem mondanak igazat!

Jaj de jó, hogy ennyien mertek őszintén írni!

Én akárhol írtam ezekről a dolgokról, jól lehurrogtak, hogy minek az ilyennek gyerek, adjam örökbe stb.

Persze ismeretlenül az ember oly könnyen ítélkezik mások felett, pedig egy cseppnyit se lát bele a valódi életembe.

2 éves múlt a lányom, majdnem születésétől egyedül nevelem.

Lehet, hogy minden más lenne, ha az apja nem hagy el mikor a gyerek pár hetes volt.

Tervezett gyerek volt, sokat vártunk rá, nagyon boldog voltam mikor végre megfogant.

Születése után annyira bele voltam süllyedve a saját magányomba, keserűségembe a férjem miatt, hogy emiatt nem tudtam élvezni az anyaságot, sőt, idegesített a gyerek, hogy ott van, foglalkozni kell vele, nem sírhatok amikor akarok.

Most, hogy 2 éves szeretem őt, de mai napig nincs bennem rózsaszín köd, egy-egy hisztisebb pillanatában teljesen komolyan azt gondolom, mennyivel könnyebb lenne az életem, ha ő nem születik meg.

Már rég dolgozhatnék, nem lennék bezárva a 4 fal közé.

Borzalmasan idegesít, hogy mivel egyedül vagyok, mindig mindenhová magammal kell vinnem, nincs egy perc nyugtom sem, ez teljesen kikészít.

Akinek van párja, néha el tud szabadulni feltöltődni, de én nem, teljesen le vagyok merülve, az idegeim nagyon tropára vannak és még csak most megyünk bele a dackorszakba.....néha úgy érzem, vagy őt csapom falhoz, vagy kirohanok a világból, ha épp hisztizik.

Nem tudom, mikor lesz ez jobb, szegényt sajnálom, nem egy idegbeteg anyát érdemel és persze az apjára is mérges vagyok a mai napig amiért tönkretette a gyerekkorát. Ha együtt lennék én is nyugodtabb lennék és a lányom is teljes családban élhetne, nem sérült volna ekkorát.