Hogy lehet, hogy annyira nehezen éltem meg, borzalmasan éreztem magam, utólag mégis szép emlékként maradt meg?

Kisfiammal az első hetek, az első 2-3 hónap borzalmasan nehéz volt. Depressziós voltam, állandóan sírtam, kimerült és ingerült voltam. Az elején még megbánást is éreztem. Hogy nem kellett volna gyereket szülnöm, nem megy ez nekem, nem bírom. Annyira ki voltam készülve, hogy meg voltam róla győződve, hogy soha többet nem szülök, nem kell több gyerek, csak ezt éljük túl. Azóta több, mint 1 év telt el. Most már 14 hónapos.

Kellemes nosztaligával gondolok vissza arra az időszakra. Milyen kicsi volt, milyen cuki, milyen illatos stb stb... Arra gondolok, áh nem is volt olyan vészes, csak fáradt voltam és tapasztalatlan.

Hónapok óta fontolgatjuk a férjemmel, hogy lassan jöhet a második baba. Nagyon vágyom rá, nagyon szeretnék megint kisbabát. Szeretném újra átélni ezt a csodálatos időszakot, és szeretnék még több boldogságot és szeretet az életünkbe. Annyira boldogok vagyunk most így hárman is, hogy úgy érezzük, készen állunk még egy babára.

De időről időre azért felmerül bennem a félelem, hogy mi van, ha megint ennyire kikészülök... Ha megint ennyire rosszul fogom megélni... Ha megint megbánást fogok érezni? A korábbi miatt is gyötör a bűntudat, hogy az első hetekben nem tudtam úgy szeretni a babámat... Hogy nekem nem jött az a szerelem első látásra, ami sok anyával megtörténik a szülés után. Nekem idő kellett hozzá...

Száz szónak is egy a vége... Volt valaki hasonló érzésekkel? Végül milyen volt miután megszületett a kistesó?