Elképzelhető, hogy valójában rengeteg szülő bánja meg, hogy gyereket vállaltak, csak félnek ezt nyilvánosan kimondani és ezért azt hazudják kifelé, mennyire boldogok, miközben nem is azok?

Haaat vannak pillanatok mikor banom. 😅

De alapjaiban nem gondolnam h olyan rossz lenne.

Sok esetben nem is a gyereket bánják a szülők, hanem azt a kapcsolatot amibe szültek, amiből utána sokkal nehezebb már kiszabadulni, mindig összeköt az apával a gyerek bármi is van.

A másik, hogy vannak fárasztóbb napok, mikor az ember bármilyen (számára) jól neveli a gyereket nap végére tele a hóbakancsa az egésszel és szíve szerint ha lefektette a gyereket kimenne a kert végébe és elásná magát.(nekem legalábbis volt ilyen) Aztán másnap kipihenten meg egyáltalán nem éreztem azt, hogy valóban ez lenne a jó döntés, vagy hogy ne érezném jól magam az anya szerepben.Sőt a következő napot meg sokszor hetekig se érzem ezt.

Nem csak a gyerek, egy csomó dolog befolyásolja ,hogy épp hogy érzi magát az ember szülőként.Rosszindulatú beszólás, valamilyen kudarcnak megélt dolog, mellette a gyerek épp pont lecarja, hogy szívesen maradnál 3 másodpercig a saját gondolataiddal, a férj esetleg reggel elmegy este jön...Szóval azért sok esetben szerintem amit oda leírtak pont egy xar nap végének summázása, amit másnap már nem is úgy gondol az illető.

Biztos vagyok benne, hogy van ilyen

Vannak pillanatok, amikor nekem is átfut az agyamon...

Pl ma

Borzalmas nap volt.

De a nap végén a 2 èves lányom megölel puszit ad...

Akkor eszembejut, hogy ez átmeneti, hogy ennyire nehéz / 2 éves mellett van egy 8 hónapos is/

Összességèben imádom őket..

Én pont terhes voltam, amikor az egyik munkatársam valamiért úgy döntött, hogy nekem önti ki a lelkét. Az életéről annyit, hogy fiatalon megismerkedett egy férfival, hozzájuk költözött, szült egy gyereket. Nem jött ki az anyóssal, nem szerette az anyaságot, úgy döntött, hogy elmegy. A kislányt az apjánál hagyta, és csak havonta látogatta, pedig kb. 5 km-re lakott tőlük.

A konkrét beszélgetésben az anyjára panaszkodott, aki piszkálta az új párja miatt, és akkor azt mondta nekem, hogy az egyetlen, amit megbánt az életében az a gyereke. Bevallom, megdöbbentem, és nem is igazán beszélek vele azóta, ha nem muszáj. Annyit tudok, hogy már 2 éve egyáltalán nem hajlandó találkozni a kislánnyal.

Másik ismerősöm társkeresőzött, az egyik ilyen kapcsolatából született egy kisfia. A férfi persze felszívódott, a nő az anyjához költözött. Megismert egy házas férfit, szeretők lettek. Aztán a mama meghalt, ők pedig úgy döntöttek, hogy újra kezdik az életüket együtt. A férfi elhagyta a feleségét és a gyerekeit is, a nő a nővéréhez vitte a kisfiút egy időre, azután végleg ott felejtette. Egyikük sem látogatja a gyerekeket, csináltak egy közöset, akinek mindent megadnak, megházasodtak, házat vettek, és úgy élnek, mintha azok, akiket elhagytak nem is léteznének.

Szóval, vannak ilyenek. Egyébként meg sokszor pillanatnyi megtörés miatt mondhatják sokan.

Igen, 1000%!

Aki őszinte magához, az nem ámítja saját magát.

Borzalmasan nehéz szülőnek lenni és a gyerek imádata nem kárpótol semmiért - sajnos csak utólag derül ki minden.... Pont ezért jó, ha vannak fórumok, ahol a bizonytalanok válaszokat kaphatnak és nem a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy mekkora átbszás az egész és a rózsaszín köd mögött mi is van valójában....

Pillanatnyi megtörés?

Inkább egész életre való/kiható tönkremenés !

Igen, vannak szép pillanatok, soha másként meg nem tapasztalható élmények, de ez köszönőviszonyban sincs a lemondással, az örökös felelősség, aggódás, zéró szabadidő, zéró kipihentség idegtépő valóságával.

Szóval legszívesebben behúznék azoknak, akik rózsaszínben látják ezt a rémálmot, mert kvára nem az és tényleg csak az vállaljon gyereket, akinek ez élete egyetlen értelme és legfőbb vágya.

Ha csak 1% kételkedés is van benned, NE!!!