Gyerekvállalás után mégis miért mehet tönkre egy párkapcsolat?

En azt tudom csak, nálunk miért ment “majdnem” tönkre a házasságunk.

Megszületett a kislányunk, eleinte minden szép és jó, jönnek a gondok hasfájas , betegség a véget nem érő sírás, a maratoni altatások stb kevés alvás aztán mégkevesebb alvás ezzel párhuzamosan ingerültség amit persze egymáson vezettünk le. Estére volt hogy hulla voltam a baba háztartás kombo mellett( lehet ciki ez volt sajna) Én

ugy ereztem nincs időnk egymásra és elkezdődött az elhidegülési fázis. Aztán észbe kaptunk, a pici is nagyobb lett talán könnyebb is vele, de alakítottunk az egészen mert felismertük mit csináltunk rosszul. Első gyereknél igen sokmindent. Nem akartunk válni, szetjük

egymást. Túl éltük.

Nálunk egyértelműen az volt a gond, hogy semmi időnk nem volt egymásra. Egy darabig nem okozott problémát, de kb egy év után ez nagyon kiütközött, miután meg visszamentem dolgozni, akkor pláne. A férjem tolta tolta a munkát, mert úgy érezte, sosem keres eleget, mindig van helye megtobb pénznek, ettől persze állandóan feszült és fáradt volt, én meg attól voltam kimerült, hogy reggeltől estig minden itthoni dolog rajtam volt, annyi időre sem volt csend körülöttem, amíg hazaerek a munkából, a gyereket én hoztam vittem, otthon is én voltam csak vele, és egy elég nehéz természetű, örökmozgó, állandó figyelmet igénylő gyerekről van szó. Este, amikor a férjem hazáért, buntudatbol talán, mert keveset volt vele, fél óra után ment gyereket altatni, amiből az lett, hogy éjfélig feküdt mellette, persze bealudt ő is, utána atjott a mi agyunkba, és aludt tovább. Segítségünk jóformán nulla, nagyszülők még dolgoznak, hétvégén se tolongtak érte, hogy náluk legyen az unoka, szeretik persze, de mindkét nagymama egyedül él, és mindkettőnek olyan a munkája, hogy még otthon is kell vele foglalkozni, mellette meg érthető, hogy ők is pihennenek, hiszen már nem fiatalok, de azért mégis, néha jól esne, ha maguktól megkerdeznek,hogy egy napot nem szeretnénk e mi is pihenni, együtt lenni (mi nekik azért elég sokszor segítünk, ha szükséges), de még kimondott kérdésre is csak ritkán vállalják a gyerekvigyázást.

Nekünk erre majdnem ráment a házasságunk a fiunk négyéves korában, külön is költöztünk pár hónapra. Szerencsére rendbe tudtuk hozni, sok mindenen változtatunk az itthoni dolgokon, a fiunk is nagyobb lett, kicsit már könnyebb vele, és talán csúnyán hangzik, de egy-két havonta kvázi "kiharcoljuk", hogy tudjunk kicsit kettesben lenni.

A szakadék legszéléről hoztuk vissza a hazassagunkat, de végül sikerült. Nem lehet azt mondani, hogy csak az egyik vagy csak a másik a hibás, kettőnk felelőssége volt, meg kicsit a körülmények is benne voltak ebben. Mostanra sokat fejlődtünk mindketten.

Kedves 10es...az 1be miert nem kötsz bele?

Veled ellentétben én nem kezdtem el hisztizni...

Mert a ffi azt hiszi le vam tudba azzal az apasag h pemzt keres. Meg h a no ha otthom vam akk ne akarjon semmit, a gyerek a dolga

Meg h mindenert a no a felelos.

Seggfejek

EGYÜTTMŰKÖDÉS

hiánya miatt.

A ffi elvárja hogy a nő ugyanugy foglalkozzon vele

A nő elvárja hogy a ffi segítsen.

Nem együttműködően egymást segitve TÁMOGATVA élnek.

Csalódhatnak egymásba pont ez miatt.

Nem ezt gondolták, nem ezt képzelték.

A gyerek sok munkával jár, és megértően egymást kellene tamogassak a felek es torodjenek egymással.

Ez egy fajta önzetlen szeretet.

Ez sok kapcsolatból hiányzik, ezért megy tönkre annyi