Miért van az, hogy más gyerekével az ember sokkal empatikusabb, mint a sajátjával?

Anyám meg apám (sokszor még most is) kicsi koromban azt hitte, hogy mert kicsi vagyok, velem bármit megtehetnek, nekem bármit mondhatnak, mert úgy is elfelejtem, úgyse fogom fel, meg hát ez az élet velejárója: nemcsak a jók, hanem a rossz is (ocsmány beszéd, verések, sikerélményeim tönkretétele, születésnapok, egyéb események tönkretétele pusztán a jelenlétükkel). Most már visszább fogták magukat, és én is sokkal jobban és agresszívabban kiállok magamért, de még néha így is előfordulnak megalázások.

Viszont más gyerekét meg sajnálják. Unokatesóm rákiabál a gyerekére, már ugranak védőpajzsként, hogy ne, nem szabad, ne kiabálj rá, még gyerek. De ismeretlen gyerekeknél is így van: minek kellett ennek gyerek, ha nem tud vele szépen bánni? Stb.