Szülőként, vagy potenciális szülőként zavar téged a tény, hogy a gyereked boldog jövőjét illetően semmilyen garanciát nem tudsz vállalni?

Oooo.

Igen.

Amúgy nem tudom mire megy ki a kérdés.

Ha nagyanyaink, ukszuleink csak ezekre gondoltak volna hogy mi lesz ha háború lesz, akkor ma nem írogatnank itt. A szervi betegség pedig később is kialakulhat. Ha pedig már terhesség alatt kiderulne hogy nincs agya, nyitott gerinc, vagy bármi az élettel összeegyeztethetetlen betegsége lenne( vagy ah életét súlyosan hátráltatna) megszakítom a terhességem. Ilyen egyszerű.

Ezt soha, semelyik korban nem tudták (volna) garantálni a szülők a gyermekeiknek (de az állatok sem a kölykeiknek/fiókáiknak stb.), csak a pillanatnyi helyzetből tudtak kiindulni, sajnos ilyen az élet. Próba- szerencse alapon kell bevállalni azokat a dolgokat, amire nincs ráhatásunk.

Az nem zavar, hogy ha elindulsz otthonról, nincs rá semmilyen garancia, hogy hazaérsz még egyszer élve? Vagy öngyilkossági gondolatokat dédelgetve mész le minden nap a boltba, ha lemész? Esetleg tisztában vagy vele, hogy soha semmi sem biztos, ezért mégis bevállalod, remélve, hogy megúszod gond nélkül?

Túllendülök rajta. Az életben bőven van öröm, még a legnehezebb időszakokban is, csak meg kell találni. Én speciel nagyon boldog gyerek voltam, pedig a csóróbbak közé tartoztunk, és most is a boldogok közé sorolom magam, pedig van nehézség az életünkben. Annyiszor látom hogy kb az öngyilkosság határán billeg valaki, pedig külső szemlélőként kifejezetten boldognak kéne lennie...

Ez saját döntés.

Nekem ez túlagyalás. Én szeretem az életemet és mindig arra gondolok, hogy a szüleim is dönthettek volna máshogy, de én örülök, hogy megszülettem, hogy olyan életem volt/van, amilyen és ilyen formán azt sem agyalom túl, hogy a gyerekemnek kvázi "kárt okozok" azzal, hogy a világra hoztam.

Soha nem volt olyan időszak (és nem is lesz), amikor biztosra lehet mondani, hogy nem lesz se háború, se klíma katasztrófa, se gazdasági összeomlás, se semmi egy ember életében. Az elődeink között van olyan, aki 2-3 háborút is megélt és a dédim olyan szeretettel nézett ránk ennek ellenére is, amiből sosem az jött le, hogy egy percig is bánná az életét. Pedig nekik aztán kijutott nehézségből. A nagymamámnak is.

Én szeretem úgy élni az életemet, hogy ma is volt értelme felkelni és szeretem ezt átadni a gyerekeimnek is. Ha engem súlyos betegség ér utol, vagy elüt holnap egy autó, a szüleimet kellene hibáztatnom? Lenne éppen elég bajuk az elvesztésem gondolatával, semmi szükség arra, hogy felelősnek is érezzék magukat. (Igazából ebben a kontextusban értelmezni sem tudom a felvetést.)