7hetes kismama vagyok, és kb 0 érzelemmel. Kialakul előbb utóbb az a boldogság amit kellene éreznem?

Hát figyelj én végig vártam, tényleg. Még nem bántam. DE...egyre jobban szeretem, pedig már az elején is rajongtam de egyre erősebb. Ezek alapján szerintem létezik olyan hogy ilyen korán nem alakul még ki az emberben. Na meg azért 7 hetes terhes vagy. Itt még azért annyira nem kézzelfogható, de majd ahogy telik az idő egyre jobban érződik, fejlődik, te is tudsz vele érintkezni még terhesen is.

De nyilván 50-50, de azért még lehet rá esély. Tervezett baba volt? Akartad is? Nem csak a párod akarta?

Nem lehet tudni.

Én megbántam

Én sem éreztem azt a hatalmas boldogságot a hányingerrel és folyamatos álmossággak tarkított napokon.

Nagyon akartuk a babát, de szerintem nem tudtam felfogni se akkoriban mi zajlik bennem. Persze érti az ember, hogy kisbaba stb, de nem véletlenül van erre kb 40 hét felkészülni.

Meg mikor mozogni is érezni fogod, valóságosabbnak fogod érezni amúgy.

Terhesség alatt én sem éreztem ezt a földöntúli boldogságot vagy szerelmet a gyerek iránt. Főleg nem ennyire az elején. Addig csak egy "dolog", a tudat van meg max, és hát nekem az sem volt kellemes, első trimeszterben végig hánytam, fáradékony és nyomott voltam, kb állva el tudtam volna aludni bármikor, miután átlag 15-16 órákat aludtam éjszaka is (legalábbis az elsőnél :D). Aztán amikor már a fizikai tünetek enyhültek, és helyébe jött az a kis mocorgás belülről, az kicsit könnyebbé tette a kapcsolódást, és mivel vártam és akartam a terhességet, a gyereknek baja nem volt, ezért így örültem neki meg alapvetően boldog voltam, de ugye nem amiatt voltam boldog, mert jajj, terhesség meg szeretem a babát, hanem mert ott voltam az életemben, ahol lenni akartam és az történt, amit terveztem, amit szerettem volna. Így nyilván boldog voltam :D A második babánál viszont, bár hiába tervezett és akart gyerek ő is, a terhességet egyértelműen nyűgnek éltem meg. De tényleg. Bosszantott, hogy nem tudok úgy foglalkozi a naggyal, ahogy előtte, zavart, hogy már megint orvoshoz kell menni, hogy már megint fáj itt-ott, hogy már megint rosszul vagyok, megint diétázni kell (cukorbeteg voltam mindkét terhesség alatt), hogy már megint aggódhatok, hogy minden rendben legyen, egy kis terhesség alatti depresszió is befigyelt, szóval na, nem volt ideális. Nem egy mágikus csodaként éltem meg, hanem tényleg teher volt a terhesség.

Az első gyereknél hiába voltak szép vattacukorfelhős pillanatai a várandósságomnak (mert az tényleg az volt), szülés után sem jött egyből az a mindent elöntő szerelem. Nem az volt, hogy megfogtam a gyereket, és azonnal átkattant bennem valami és onnantól kezdve ő az én kicsikém volt. Nyilván örültem neki, gondoztam, lestem minden pillanatban, aggódtam érte, de a kötődés, a szeretet az csak hetekkel később jött, addig inkább kötelesség volt és vállalt feladat, mint a valódi érzelem. És itt jelezném, hogy nem voltam depressziós, sőt, még baby blues sem volt meg semmi, nem ezért volt. Egyszerűen az is normális, ha idő kell az érzelmekhez is.

A második babával hiába volt rettentő érzés a terhesség, a szülés után azonnal megláttam, és bumm, amiről mindenki ír. Kb mint a gagyi romantikus filmekben, hogy lelassul az idő és csak őt látod ilyen hátulról megvilágítva, a haját lágyan lobogtatja valami szellő, tuti láttál már ilyet :D És ott még a terhességi depiből visszamaradt a baby blues, szerencsére nem maradt meg szülés utáni depresszióként, de azért még pár hétig-hónapig nem voltam teljesen őszintén önmagam. És mégis.

Attól még, mert a két terhességet totál másképp éltem meg, és a szülés utáni első pillanatok, illetve hetek más érzelemben teltek, attól még a gyerekeimet egyáltalán nem bánom, hogy vannak, sőt. Imádom mindkettőt, egyformán, ez nem is kérdés. Szóval ne félj, az érzelmek idővel jönnek. Ha nem terhesség alatt, akkor majd szülés után (valamikor), ha nem egyből, akkor majd pár hét/hónap elteltével, amikor először rád mosolyog, amikor először kacag, amikor először szalad oda hozzád megölelni, amikor először ad puszit, amikor először mondja, hogy mennyire szeret, de valamikor eljön az a pont, amikor képtelen vagy nem rajongva szeretni a gyereket és nem úgy érezni, hogy bizony ő a legjobb dolog a világon.

Nézd, nekem egy vetélés után jött össze a kisfiam, de a terhességem minden pillanatát gyűlöltem, 6 hónapig naponta egy csomószor hánytam, aztán 2 hónapig állandóan ment a hasam, majd a gyerek beékelte a lábát a bordáim közé, hogy napokig zokogtam a fájdalomtól.

Valahogy nulla kötődésem volt a babámhoz egész végig míg bent volt, hulyeségnek éreztem, hogy simogassam a hasam, hogy beszéljek hozzá... de amint kibújt, hát a világ terhe szállt le rólam, első pillanattól szerettem, és a mai napig az életem, az életünk legjobb része, döntése, darabkája, hogy van nekünk :) Lassan 1 éves lesz.

Ha valaki a terhességemről kérdez, hát az életkedve is elmegy amikor meghallja a 9 hónapnyi nyűgőt.

De ha valaki az elmúlt 1 évről érdeklődik nem tudok nem áradozni. Egyszerűen kb 10 százaléknyi nyűg, baj, szenvedés volt az elmúlt évben, mint a terhességem 9 hónapja alatt.