Van aki megbánta a gyerekvállalást? Vagy a második gyereket?

Tudom durva kérdés, de annyira nehezen dolgozom fel a második gyermekem születését. Olyan nyugalommal és szeretettel vártam, és annyira elterveztem hogy se parázni nem fogok, se türelmetlenkedni, hanem élvezni, boldogan ellátni. Gondoltam most kihasznàlom még ezt az utolsó (!) alkalmat, hogy babázzak, itthon legyek, a lehető legjobb anyukájuk legyek.

De nagyon rosszul sült el valahogy minden. 😞 eleve beteg lett újszülöttnek, utàna meg hogy rendbe legyen ide oda kellett vele járkàlni. Élből 1 hónapos koràig kórházban volt, és azóta teljes idegeskedésben vagyok.

Szinte várom hogy valami nem lesz oke, nem fog úgy fejlődni.

Amugy jól fejlődik ezidáig (3 hós), figyelmes, kedved baba, mindent csinál amit kell. Kicsit kisebb mint ami optimális lenne (5400g körüli) de alapvetően nincs semmi egyéb. Én valahogy mégis állandó izgulásban vagyok. Féltem a nagyot (ő 5 éves) hogy nem tudok vele eleget foglalkozni, hogy ha a tesóval baj lesz akkor mi

Lesz vele, meg úgy egyàltalán… mindazok után, ami volt, a sok kórhàz, stb. valahogy sokkal nehezebb lett minden.

Sajnos nincs túl sok segitsegem, sokat vagyok egyedül és beforgatom magam, a gondolataimat is magamnak generálom szerintem.

A férjem nagyon igyekszik, megtesz mindent amit tud. Heti 1x van baby sitterem, de az 3 óra, és addig a nagyobbikal szoktam érdemben foglalkozni.

A kicsi amugy jó baba, szinte az elejétől kezdve könnyen altatható, nappal is alszik 3x 1-1,5 órákat, meg éjjel is 12-13 órát, max 2x kel és alszik is vissza. Szóval nem a fáratság beszél belőlem.

Inkàbb a félelem, hogy valami baj lesz vele, meg hogy nem tudok úgy beleállni ebbe ahogy kellene.

Olyan borúsnak, rossznak látok, érzek mindent. Már a férjem pszichológushoz akar vinni.

De bevallom sokszor csak azt érzem, hogy megbántam a másodikat és ha nem lenne, minden könnyebb lenne, de nyilván màr itt van, szegény nem tehet róla. Èn pedig valamiért még mindig nem tudom úgy szeretni mint ahogy kellene. Ellátom, játszunk, de valamiért nem érzem azt amit kellene, így pedig még nehezebbek a hétköznapok. A nagyobbiknál messze nem érrztem ezt a fajta depressziót😞 nem is értem, most sokkal talpraesettebnek, rutinosabbnak kellene lennem.. erre meg csak azt érzem, hogy menekülnék ha lehetne. Nem akarom és nem bírom. Nem fizikailag, inkább lelkileg.