A túlzott szülői gondoskodás miatt lesz visszahúzódó egy gyerek? A szülők "rontják el" a gyerekeket?

Hát, ahogy olvastam a kérdést illetve a kifejtést, magamra ismertem benne :S

Nekem is ilyenek a szüleim, nagyon szeretnek és a széltől is óvnak, ennek azonban az a következménye, hogy a gyerek nem lesz önálló, nem szerez elegendő tapasztalatot, nem tanulja meg a társadalmi viselkedés szabályait.

Én sem szeretek konfrontálódni, csak nem olyan régóta kezdtem kiállni magamért, azelőtt én is elnyomva éreztem magam, egyszerűen nem tudtam, hogy mi a megoldás...

De azért ha valami konfliktus van, gondolod át gyorsan a helyzetért, ne hagyd magad, áll ki magadért, mert sajnos a szüleink egyre kevésbé lehetnek mellettünk.

A pszichológusok azt mondják, hogy a személyiségünk kialakulásában egyformán játszanak szerepet a gének, és a környezetünkben ért tapasztalatok. A temperamentumunk állítólag már születésünkkor adott, tehát már eleve kódolva van, hogy sírós, akaratos babák leszünk-e, vagy csendben a világra csodálkozósak. Éppen ezért mondom én azt, hogy nincsen általános recept arra, hogy miként kell boldog, sikeres felnőttet nevelni egy kisgyerekből, hiszen másképpen kell egy dominánsabb gyereket terelgetni, mint egy visszahúzódóbbat.

Általánosságban azért elmondható, hogy ha a szülő engedi a kisgyerekét "esni", felfedezni a világot, akkor a gyerek önállóbb, bátrabb személyiség lesz, mint az, akit mindenhová kézen fogva kísérnek. Hiszen aki helyett megoldanak mindent, az biztosan nem sérül - de sikerélmények sem érik, hiszen ő maga nem old meg egyetlen helyzetet sem. Arra pedig még egy visszahúzódóbb személyiségnek is szüksége van, hogy érezze, hogy ő "ügyes". Az életnek pedig a kudarc is ugyanúgy része, mint a siker. Csak az a baba nem fog elesni soha, aki el sem indul. Az esésekből pedig tanul, és ez által ügyesedik. Megtanul "ügyesen esni", megtanul óvatosabb lenni. Míg társa, akinek mindig fogták a kezét, nem tanulja meg mindezt, és esetleg nagyobb korában éri majd baleset amiatt, hogy babakorában túlóvták, vagy pedig egész életében ügyetlenebb lesz attól félve, hogy nehogy elessen...

Ugyanez igaz a bacilusokra is. Akit túlfertőtlentenek, az attól is megbetegszik, ha egy másik beteg ember ránéz. Míg az a gyerek, aki már kezdetektől fogva egy egészséges mértékű "koszt" megeszik (mert bizonyos korban ez természetes, ha csak nem zárjuk be a szobájába :D), annak a szervezete ellenállóbb lesz...

Én a fiamat úgy nevelem, hogy engedem esni-kelni. Sosem szaladtam a kezét fogni, és csak akkor siettem a segítségére, ha valóban veszélyeztette a testi épségét. Egy lehorzsolt térdbe ugyanis senki nem hal bele, a fejére meg inkább tettem bukósisakot, semmint elvegyem tőle a szabad mozgás örömét. Az eredmény: egy 3 és fél éves, eleven kölök, aki fára mászik, kétkerekű pedálos bicajjal jár (egyedül, támaszték nélkül), bátran ismerkedik, akkora egója van, hogy még a kisiskolásokkal is vígan fogócskázik a játszón (ami még furcsább, hogy azok be is fogadják!), bármikor, bármiben simán lenyomja az 5 éves, túlféltett unokabátyját, szinte sosem beteg, és mindemellett óvja a nála kisebbeket (értsd: kizavarja a homokozóból azokat a nagyokat, akik el akarják venni a kicsik játékait). Könnyen ismerkedik, mindenben főkolompos, önálló, imád mindent egyedül megoldani, mert addig próbálkozik, míg el nem éri a célját. Arra azonban a mai napig szüksége van, hogy dicsérjük, ha valamiben ügyes.

Felnőttkorban is lehet még tenni a túlféltés következményei ellen, de akkor már nehezebb azt megtanulni és elfogadni, hogy az embert kudarcok, "esések" is érhetik. Gyerekként még sokkal kevésbé érzékeny az ember a kudarcra, míg felnőttként akár hetekig is képesek lehetünk azon rágódni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt terveztük.

Tanácsom a kérdezőnek: Szép fokozatosan tanulj kiállni magadért, és közben ne másoknak akarj megfelelni, hanem magadnak! Az "esésektől" ne félj, az első után rá fogsz jönni, hogy nem is olyan borzasztó, mint képzelted! Én 25 éves koromra lettem önálló, 20 évnyi túlféltés után (legkisebb gyerek voltam, egy szem lány), de kellett hozzá az is, hogy elköltözzek anyum védőszárnyai alól egy időre. Az önálló élet aztán meghozta az önbizalmam, igaz, "estem" is párszor, de mindez kellett ahhoz, hogy megtanuljam értékelni magam, és ki merjek állni azért, amiben hiszek.

Szia!

Azért van eben némi genetika is. Én is "nyuszi" típus vagyok, és anyukám elég védelmező volt. A suliba viszont már nem ment be helyettem, voltak is gondjaim. Felnőtt ként olyan félnyuszi lettem, vannak gátlásaim, de megküzdök velük, és jól boldogulok. Nem hibáztatom a szüleim, hisz ők szerettek, és csak a javamat akarták. Én tanultam a "hibájukból", és a lányom igyekszem másképp nevelni.

Vele viszont nincs nehéz dolgom, mert teljesen az ellentétem. Még csak 2,5 éves, de köze sincs a nyuszisághoz. Céltudatos, bátor, akaratos kis vadmacska. Társaságban 5 perc alatt oldódik, szeret doktornénihez menni, és már kisbabaként is így vigyorgott a világra.

Sziasztok!

Na én vagyok az ellenpélda. Engem már 6 évesen elküldött anyám egyedül a labor leletemért, és nagyon sokat voltunk lent játszani egyedül a többi gyerekkel. Mindent elmagyarázott, hogy hogy fizetjük be a csekket a postán stb. Felnőttként bárhová elindulok egyedül, mert ezt így KELL, de bénán intézem az ügyeimet, félelem is van bennem, és nem tudok kiállni magamért. Mindig csak utólag vagyok okos.

Csak csendben jegyzem meg, hogy - ahogy már írtam - a gyerek személyiségét a környezet ÉS! a gének határozzák meg. Aki tehát visszahúzódó személyiséggel születik, abból valószínűleg sosem lesz főszereplő a Dumaszínházban. Az azonban biztos, hogy akit nem nevelnek önállóságra, az nem is lesz az soha az életben.

Visszahúzódó, gátlásos azonban lehet az is, akit engedtek gyerekkorban kibontakozni. Egyrészt, mert az alapszemélyiség is számít, másrészt pedig mert hiába hagyjuk a gyereket egyedül felfedezni a világot, ha mellette esetleg mellette más módon megnyirbáljuk az önértékelését. Szóval sok minden közbejátszik, de a legfontosabb mégis a szülői hozzáállás...

Azoknak, akik lehülyéztek: nem én állítom ezt, mert okos vagyok, hanem ezek tudományosan bebizonyított tények, szóval el lehet végezni az egyetemet, és kísérletekkel megcáfolni, ha valakinek nem tetszik.