Nektek melyik megoldás, stilus a szimpatikusabb?

Szia. Az én lányom már nem annyira igényli a játszótérre járást,de mikor még jártunk, nálunk az volt, hogy aki vitt saját játékot, azzal játszott. Mikor megúnta és lerakta, egy másik kisgyerek elvitte.. ha tudtuk hogy kié a játék, természetesen megkérdeztük, hogy elvihetjük-e, és tőlünk is megkérdezték, hogy a lányomét elvihetik-e egy kis időre.

Soha nem mondtak nekünk sem nemet, és mi se mondtunk senkinek nemet (még 3 roma nagyobbacska fiúnak is kölcsönadtuk a biciklit, pedig egyik anyuka mondta, h szerinte ne, mert lehet kirongyolnak vele a játszótérről és viszlát bicikli - szerencsére nem így lett).

Ha viszont nem tudtuk beazonosítani, hogy a játék melyik szülőhöz és gyerekhez tartozik, akkor is engedtük a gyereket játszani vele, soha senki nem kérte számon, hogy miért vettük el, max. amikor mentek haza, udvariasan elkérték (vagy mi elkértük) hogy bocsánat, mennénk haza és szeretnénk visszakérni. :) Nálunk ez volt.

Hát nekem sokkal szimpatikusabb az, ami itt Magyarországon szokás, hogy szabad játszani egymás játékával. Szerintem egy 1-2 éves még nem is igazán érti, hogy miért nem nyúlhat a másik gyerek játékához. 3 éves koruk körül úgyis kialakul bennük az "enyém" fogalma, onnantól elkezdik félteni a saját dolgaikat, de nálunk még ezt is inkább nyesegetni próbálják a szükők, nem igazán engedik az irigykedést. Egy pici baba viszont nem hiszem, hogy megérti, hogy miért játszhat a saját lila lapátjával, a mellette lévő pirossal meg miért nem.

Lehet, hogy ksiebbséget képviselek, de én nem mindent "tanító" szándékkal csinálok, főleg nem szeretném olyanra tanítani a gyereket, amit még nem ér fel ésszel.