Szülés utáni depresszió nálatok mikor jelentkezett? Miben nyilvánult meg?

Nem nevezném kifejezetten depressziónak, inkább ilyen mélypont volt. Mikor hazamentünk a kórházból, folyton sírtam, ingerült voltam, túlérzékeny, hisztis. A párommal összevesztem minden kisebb apróságon. Ez akkor változott meg, amikor már nem voltunk egész nap bezárva a lakásba, elkezdtünk sétálni járni, kimozdulni, bevásárolni, emberekkel találkozni stb. Szerencsére hamar túljutottam rajta...:)

Én sem voltam kifejezetten depressziós, csak szét voltam csúszva. Fáradt voltam, tejlázam volt, hosszú volt a császár seb, kevés volt a tejem, emiatt el voltam keseredve, és akkor úgy éreztem, hogy nem érzem magam eléggé felkészültnek az anyaságra, pedig nagyon sokat olvastam előtte a témában. Ráadásul a kisfiam decemberben született, be voltunk zárva a lakásba, gyakran voltunk egyedül, és nagyon sírós, hasfájós babám lett. Az első hónapban nagyon feszült voltam, szegény férjem alig mert hozzám szólni, előtte nem sírtam, nem akartam őt még jobban "bántani". Biztosan nehezen viselt el.. Káosznak éreztem az életemet, amin nem tudok uralkodni. Barátnőm szerint csak a hormonháztartás borult fel kicsit, azt jósolta egy-másfél hónap alatt megoldódik minden, és úgy is lett. Azóta rájöttem arra is, hogy túl sokat vártam el magamtól abban az időszakban, sokkal lazábbnak kellett volna lenni. De első babásan ez már csak utólagos okoskodás! :)

Én telibe kaptam, màr a korhàzban elkezdödött, jött a melankolia, idegesitett az egyik csaj, àllandoan dmàlt, telefonàlt, jàtszotta az agyàt...haza akartam menni. Itthon még durvàbb volt, tiszta idegbeteg voltam, pàrom inni kezdett, tàvolodtunk, majdnem elvàltam töle...Aztàn pszichologushoz fordultunk, pàrom letette a piàt, én most antidepresszànst szedek és pszichologushoz jàrok.

Hát nekem eléggé keményen jött ki a depresszió. Már a kórházban, szülés után is nagyon mélyponton voltam. Sírtam, idegbeteg voltam, szivem szerint akkor minden éjszakára a csecsemősökre bíztam volna a gyereket. Miután hazaértünk, sokszor gondoltam rá hogy most felöltöztetem a gyereket és beteszem a kórház babamentő inkubátorába, csak hogy megszabaduljak tőle, és élhessem tovább az eddigi életem. Vagy hogy megfogom magam, beülök a kocsiba, elmegyek és többet vissza sem jövök...itt hagyok mindenkit. ÉS a legrosszabb az öngyilkos gondolatok, hogy megölöm magam. Párommal nagyon sokat veszekedtem. Az elején megpróbált támogatni mindenbe, nem idegeskedett velem, ő törődött a gyerekkel, mert én nem akartam, elment a tejem is, mert szoptatni sem akartam. Nem tudom mi volt velem. Azóta is bánok mindent és nagyon lelkiismeret furdalásom van. Ha ezekre gondolok sírni tudnék, hisz most már imádom a gyerekemet, nem tudnám odaadni senkinek. Kb 1-másfél hónapig tarthatott a depresszió. Minden este kijött egy pánikroham. Reszkettem, elájultam, nem kaptam levegőt. Párom nem mert a gyerekkel egyedül hagyni. Eltört egy idő után nála is a mécses és majdnem ráment a kapcsolatunk. Azt mondta hogy pszichiátriára kell mennem. Elmentünk pszichológushoz, ő írt fel Xanaxot, amiből max 2 szemet vettem be. Egyszer este kimentem cigizni, mert mivel elment a tejem már rá mertem gyújtani, és akkor megint elő akart jönni a pánikroham. Akkor megelégeltem, és megbeszéltem magammal (mint egy gyakorló idióta. :D) hogy na jó, elég, én ezt nem engedhetem meg magamnak, én felelősséggel tartozom a saját gyerekemért, nem tehetem meg hogy lecsúszok, mert tényleg a pszichiátrián fogok kikötni. És akkor felálltam a depresszióból, minden gyógyszer és más segítség nélkül!!! :) Azóta büszke vagyok magamra nagyon, hogy fel tudtam állni saját erőmből, azóta a régi vagyok, szeretek mindenkit pláne a gyerekemet!!! :) Egyedül a tejet sajnálom hogy elment, és sajnos nem is tudtam ismét visszahozni, akármit is tettem.