Mi a franc van velem, megbolondultam?

Nem bolondultál meg, csak felébredtek bennetek a szülői ösztönök. Tudod azért mindenkinek az életében eljön egy olyan kor, amikor már más számít, amikor szakít az addigi életével, amikor is bizonyos dologban máshogy gondolkozik, mint pár évvel azelőtt. Hát ez nektek most jött el.

És hidd el, hogy teljesen más más gyerekéről gondolni, érezni valamit, meg teljesen más, ha a sajátodról van szó.

Szóval ha úgy gondoljátok és megvan minden hozzá, akkor vállaljatok gyereket.:)

Én sem szerettem a gyerekeket. Mikor terhes lettem, tiszta idegbaj voltam, mert láttam, ahogy más anyukák ölelgetik meg puszilgatják a gyerekeiket... én meg nem bírtam a kis ordibáló- sikoltozó kis nyavalyásokat. Aztán megszültem a fiam, és azóta szinte rajongója lettem.

Minden jött magától, és egyszerre megértettem, hogy miért is lehet ennyire szeretni valakit, aki még beszélni se tud. Pl igaz, hogy nem tud beszélni, de őszinte és tiszta szívű, feltétel nélkül szeret, ha rámosolyognak, hangosan visszanevet ... annyi minden van amiért érdemes félretenni a felszínes aggodalmakat...

Egyszerű elképzelni, hogy milyen borzasztó lehet az éjszaka közepén babasírásra ébredni, vagy állandóan pelenkát kell cserélni... De a sok örömöt, amiért ezerszer is kárpótolva van egy anya, azt már nehéz megfogalmazni.

ne félj a gyerekvállalástól, nem borítja fel az életed, és nem teszi tönkre. Nekem olyan ez, mint egy új munkahely, ahol azzal foglalkozhatok végre, amivel szeretnék.