Nagyon rossz anyanak erzem magam ettol, volt mar mas is igy?

Ne kattogj ezen!

Amikor rám tették a gyereket, csak arra tudtam gondolni, hogy valaki vegye el, mert mindjárt elejtem (kicsivel később ájultam is). Nem érzem ettől szar anyának magam. Azóta ezerszer helytálltam, nálam jobban nem szetetheti senki (kiv. az apja).

Kicsit így vagyok. 4 hónapos a gyerekem, terhességem alatt végig dolgoztam. Szeretem a munkám, ezért tanultam egyetemen 8 évig. Szülésem hétfőn volt, hétvégén még pályázati munkáimat adtam át kollégáknak emailben:) Azt hittem, a gyerek majd más lesz. De mivel a férjem itthonról dolgozik, vagyis nem egyedül látom el, és nincs a gyerekkel semmi gond, haszontalannak érzem magam. Nem dolgozhatok, nem segíthetek be a munkahelyemen. Oda visszamenni se szeretnék, mert keveset keresek.

A munkám része volt pl. a vizsgáztatás, konferenciákra járás, de már nem hívnak, mert "ott van nekem a gyerek". Úgy érzem, nem változott meg az életem a gyerek miatt gyökeresen, beépült az életünkbe és imádjuk. De nem érzem azt, hogy csak anya vagyok, pedig most éppen csak az vagyok. És nehéz megtalálnom magam ebben a helyzetben. És most még nincs vele annyi munka, mert nem hasfájós, ki lehet vele mozdulni bárhová és nagyon nyugodt baba.

Az első hetek, hónapok nekem olyan természetességgel zajlottak, hogy én is úgy éreztem, hogy folyik tovább az élet, nem éreztem azt, amiről emberek mesélnek.

Több gyereket nem akarunk, így most kicsit céltalannak érzem az életemet, persze itt a baba, de két felnőttre jut egy baba, és még nem randalíroz, így most két életszakasz között vagyunk.

Emiatt nincs semmi baj sem veled, hidd el, a legtöbb nö nem érzi úgy, hogy ez élete legszebb pillanata, csak mivel mindenki azt várja el, hogy ilyenkor eufórikus legyen ag anya, ezért nem vallja be a legtöbb, hogy neki nem volt akkor vvalami csodálatos élmény.

Majdnem mindenkinek kell pár nap, mire felfogja, hogy ott a baba és kialakul az érzelmi kötödés.

Nekem is sokminden utolag esik le.

Én azzal kompenzálom, hogy figyelek más anyákra mit csinálnának másképp, miket bántak meg es igy sokszor magamba tudok nézni a jelent megvizsgálni. Pl sokan megbánták hogy tul sokszor passzolták le a gyereket es nem jönnek vissza azok az idők.nos én inkább részmunkaidőben dolgozom.

Vagy nyavajogtam azon hogy fotosnál sirt a baba és nem szerkesztettk a képeket hogy ne látszodjanak a még nem elmulo terhességi foltjaim vagy kb halott koponyaszerű beesett karikás szemeim sem színezték ki, pedig kertem.de anya is mondta, es igazat adok neki, idővel megszépülnek ezek a képek es teljesen más szemmel látom majd :)

Szoval én probálom a jelent ugy megélni sokszor mintha utolso pillanat lenne.babakorában már azon képzelődtem, mi lenne ha parhuzamos világ lenne és kaphattam egy kis időt visszajönni a multba ujra önfeledten babázni. Lehet a hormonok de ilyen "hülyeségej" miatt volt hogy könnyes szemmel öleltem őt :)

*habár szüles után nekem sem az euforia jött elő hanem ugy éreztem a babával eddig is kapcsolatom volt, sokat "beszelgettunk" együtt készültünk a nagy napra, és belőlem a felsíráskor automatkusan a vgasztalás jött ki ahogy terhesen is nyugtattam ha engem stressz ért hogy, nincsen semmi baj.és mivel rámnézett es csend lett, olyan volt mintha megismert volna (vagy a hangom).

Szoval olyasmi érzésem volt hogy szemtől szembe is találkozom azzal, akivel már amugy is mély kapcsolatom van csak épp még nem láttuk egymást.

En szuleskor kb epp igy voltam, mint te. Az elso gyereknel.

Gyorsan szultem, minden olyan ismeretlen volt, aggodtam is vegig a vajudas alatt, hogy az egesz folyamat normalis-e, nincs-e baj, stb. Es hirtelen vege volt az egesznek, ott volt a babam, odaadtak, majd vittek merni, oltoztetni, kozben en meg szenvedtem a lepennyel, majd csereltek alattam az agynemut, csereltem a haloinget, zuhanyozni akartam, stb.

Oszinte leszek: annyira sokkban voltam es olyan gyors, hihetetlen volt az egesz, hogy fel sem fogtam az egeszet. Teljesen leblokkoltam erzelmileg. Az azt koveto napokban szinten.

Szoptattam, tisztaba raktam, mindent megcsinaltam, a ferjem segitett, kozben mindketten nagyon feltunk, hogy nehogy valami "kart" tegyunk a piciben. Normalis-e, hogy sir, vagy epp az, hogy sokat alszik, eszik-e eleget, hizik-e eleget, estig sorolhatnam.

Amikor aludt, akkor csak ultem, nezem az arcat, tudtam esszel, hogy az enyem, de megis olyan hihetetlen volt az enyem.

Es tudod hanyszor eszembe jutott, hogy a filmekben zokognak a frissen szult anyukak, amikor meglatjak a kicsit? Millioszor.

Mert a normalis anya mar akkor sir a gyerek miatt annyira szereti, velem meg valami gond van, mert nem sirtam, nem erzekenyultem el annyira.

Pedig eskuszom szerettem, de meg nem ereztem hetekig azt a tulcsordulo, hatartalan szeretetet.

Par hetes volt a babank, amikor eloszor mosolygott ugy, hogy nem aludt, ebren volt. Epp az olemben fekudt, beszeltem hozza es elmosolyodott, mosolygott a szeme is. Nah, nekem ekkor kezdtek el potyogni a konnyeim, akkor ereztem azt, amirol en ugy gondoltam, hogy a szuloagyon "illet volna" mar ereznem.

Utolag azt mondom, hogy akkor ertem el odaig es nem is banom, nem szegyellem, sot, ez szerintem normalis.

Nagyon sok baratnommel beszelgettem errol es nem vagyok ezzel egyedul, hasonlokrol szamoltak be ok is, ahogy te is.

A masodik gyereknel viszont egybol ereztem ezt a dolgot ahogy eloszor a kezembe fogtam. Szerintem azert, mert addigra mar bennem volt az erzes alapban is.

Normális, ahogy érzel/éreztél. Az élet minden mérföldkövénél le kell lassútanunk, hogy egyáltalán felfogjuk, mi is történik velünk, majd időt kell adnunk magunknak feldolgozni a történést. Egy kisbaba megszületèse egy hirtelen bekövetkezett, radikális változás. Ilyenkor gyakoribb az enyhén sokkos, bénult állapot, mint a boldog eufória. Aztán hirtelen minden rád szakad, te pedig megpróbálsz talpon maradni, eközben teszed a feladatod, minden idegszàladdal a babádra koncentrálsz, ellátod, gondozod. Ekkor még sokan szinte gépiesen teszik a dolgukat, az érzelmi ráhangolódás ezutàn kezdődik.

Te ezeken az állomásokon keresztül mentél, most léptél az érzelmi ráhangolódás szakaszába. Újragondolod a történteket, a saját tempódban feldolgozod azokat, közben egyre közelebb kerülsz a kicsi babádhoz. Ebből lesz az igazi mély szeretet, ami életed végéig izzani fog benned. Jól csinálod! Bízz magadban!

Az én történetem röviden: csàszàr után a fejemhez raktàk a kisfiamat, felzokogtam, ömlöttek a könnyeim. De nem egy eufórikus boldogság volt, hanem egy őrült megkönnyebbülés, hogy vége. Kegyetlen volt a császàrom, nem hatott az érzéstelenítő, de nem kértem, elviseltem a kegyetlen fájdalmat, mert nem akartam, hogy bekábuljon a babám. Szval zokogtam, de korántsem azért, mert anya lettem. A fiam a császár utáni 20. percben már szopizott, minden remekül ment. Mégis annyira idegen volt nekem ez az új helyzet, a csecsemősöknek sírtam kètsegbeesve. A fiam hasfájós volt, hetekig üvöltött, én is zokogtam tehetetlenségemben.

Aztán kb. 3 hónapos volt, amikor autóban utaztunk. A férjem hátul ült a fiammal, én elöl anyum mellett. Egyszer csak olyan angyalian, gyöngyözve elkezdett kacagni a fiam /a fèrjem bohóckodott Neki/, hogy ott, abban a pillanatban megtört a jég: ömlöttek a könnyeim, akkor már a boldogságtól. Hátranéztem a kisfiamra, és örökre rabul ejtett. Csodàlatos pillanat volt, sosem felejtem, én akkor lettem igazán anya. Akkor sodort magával az az eufórikus boldogságérzet, amiről beszélnek: hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hiszen ez az angyalka hozzánk született, mi lehetünk a szülei.

Azóta 3 év telt el, 3 évesen 3 hónaposan a dackorszak sűrűjében naponta többször feladja a leckét. De nincs olyan pillanat / őszintén, még a legkeményebb hisztije közben sem/, hogy ne éreznèm ugyanezt a hálát, hogy az Ő édesanyja lehetek.

Szval idővel megjön majd az az eufórikus anyaságérzés! Te nagyon jó édesanya leszel!