Senkit sem kedvelek a gyerekemen kívül?

Ez depresszió, vagy az anyaság velejárója az alacsonyabb toleranciaszint?

Kezdetben nem volt vészes a helyzet, próbáltam elengedni a nem szimpatikus megjegyzéseket a fülem mellett. De egyre több lett. Lett pár nagyobb botrány, mert kiálltam a véleményem mellett később. Semmi extra, csak sírnihagyás, szobatisztaság, nevelés, evés.

Még egy darabig ment az ismerőseimmel és a rokonaimmal a kapcsolattartás, nem mondtak nekem semmit, de a rosszalló pillantásukon meg egy egy elejtett félmondatból érződött az ellentétes véleményük miatti rosszallás, rossz lett a hangulat.

Manapság már mindenkit kerülök, néha hozzászólok idegenekhez a játszón barátságosan, de rövid beszélgetés után találok valami nem szimpatikus jellemvonást és hanyagolom a barátkozást.

Nyilván beszélek a postással meg a boltosnénivel, szomszéddal meg a munkatársakkal, csak a baráti/haveri/rokoni köröm épült le, tehát azok, akik közel álltak hozzám. Nagyit meg dédit meg unokatesót látogatunk kb 2 hetente, de csak kb 2 órára, azt is alig bírom ki.

Gyerek előtt sem voltam valami toleráns, de volt többfős baráti köröm, haverjaim, és szerettem a rokonaimmal lenni.

Akkoriban egyetértettünk a fontos dolgokban mindenkivel.

A gyerekem nehéz eset, igyekszem terelgetni, elég sokszor okoz fejfájást, de még ígyis vele szeretek a legjobban lenni.

A hétköznapjaink jól telnek, sokat nevetünk, ki is szoktunk mozdulni. Ápoltak vagyunk.

Mit gondoltok?

Mi lehet ez? Depresszió? Gyenge idegek? Vagy csak így működik ez szimplán? Ahogy észrevettem az anyaságban mindenki kiáll a véleményéért még a nem anyáknak is érzékeny pont ez.

Amúgy a társaságom férfiakból és fiúsabb nőkből állt, szóval nem hisztikirálynőket kell elképzelni. 10+éves barátságok..