Gyerekeitek osztálytárasainak szüleivel mennyire vagytok jóban? Köszönni szoktak nektek?

A köszönést nem fog adni egy borzasztó bunkó dolog, aki ezen az agyi szintem van, azzal ne is foglalkozz, ne köszönj neki. Vagy szóljál be jó hangosan, hogy köszöntem! Égjen csak a pofája a gyereke előtt!

Az enyém még csak óvodás, de persze a szülők köszönnek egymásnak. Ez alapvető intelligencia.

Nem is értem minek kísérgeted a gyereked be?

Nálunk pl senki nem kísérgeti be, a legtöbb, hogy az ajtóig elmegy vele néhány helikopter szülö, akik minden lépését követi a gyereknek. Amúgy vagy egyedül mennek, vagy ha autóval elviszem öket akkor lent az iskola kapunál kiteszem öket, és ennyi. Mikor elsösök voltak kb 2 hétig kísértem az ajtóig öket.

Mikor megyek értük néha felmegyek a napközibe értük, de legtöbbször tudják hány órakkor várok rájuk a parkolóban.(6 és 8 évesek)

ìgy mi szülök alig ismerjük egymást. Leginkább az oviból maradtak még anyukák akikkel jóba vagyunk, van akivel barátság is kialakult. Most volt a kisebbiknek osztály bulija családos, és ott pl 1 apukát ismertem csak. 2 másik anyukával már köszönö viszonyba vagyunk, mert a gyerekeink együtt játszanak, de a többit 2x láttam eddig és már nem is emlékeztem rájukj.

Ha csak egyszer-egyszer fordul elő, hogy valaki nem köszön vissza, légy jóindulatú, és feltételezd, hogy nagyon elmerült a gondolataiban, és egyszerűen nem hallotta meg a hangodat, és nem is vett észre, vagy nem ismert fel. Vannak ilyen emberek. Néz ki a fejéből, de éppen csak annyit lát, hogy ne menjen neki a villanyoszlopnak.

És olynok is vannak, akik tényleg nem ismernek meg. Ez súlyos fokban orvosi névvel ellátott rendellenesség. Az enyhéket nem diagnosztizálják, de komoly problémáik vannak a társaséletben. Én a múlt héten saját anyámat kerestem a pályaudvar várótermében, minden üldögélő arcába gondosan belenéztem, majd tovább sétáltam. Sapka volt rajta és sál, és így a tulajdon anyámat nem ísmertem meg.

Ettől eltekintve normális vagyok, főiskolát végeztem, családom van, de minden ismerősömnek elmondom, hogy bocs, de más ruhában, más helyen esélytelen, hogy megismerjem őket. Igaz, én vissza is köszönök mindenkinek, pont ezért.

Általában szokott mindenki köszönni az utcán is akár bölcsiből, akár oviból, akár suliból, sőt akár különórákról, játszótérről stb. ismerjük egymást, még azok is, akikkel csak látásból. Ha meg éppen nem, betudom a sietségnek, bambaságnak, nem-hallásnak... stb., ami szerintem velem is tuti már megesett. Van tán két ilyen renitens vissza-nem-köszönő ismerős arc nekem is a tarsolyomban, de miattuk nem szoktam megalázottnak érezni magam, haragudni sem szoktam pár másodpercnél tovább, csak szépen továbbra is köszönök, mert így tartom helyesnek.

Nálunk egyébként szintén nem lehet bekísérni a gyerekeket csak a portáig, így ott mindig hatalmas a tumultus és hangzavar reggel és délután is.

Köszönnek nekem és én is nekik. Van, akinek előre, mert tudom, hogy magától nem köszön, de viszonozza mindig. Van, aki elvarázsolt, és azért észre sem vesz. Van, hogy én is elvarázslt vagyok, és én sem veszem észre a másikat, csak ha hangosan rámköszön... de adott esetben nem várom előre, hogy majd köszönnek nekem... ez oda-vissza dolog.

Jóban vagyunk amúgy. Nem járunk össze senkivel, de ha úgy adódik, akkor kellemesen el tudok csevegni szinte bárkivel.

6 ossal egyetértek :) nekem 4 gyerekem van, mind a négy más közösségbe jár. Kislányom ovis, ott mindenki köszön mindenkinek. A sulikban pedig, Isten bocsássa meg...nem tudom mind 90 másik szülőt megjegyezni, így bizony sajnos megeshet hogy nem köszönök vagy nem is gondolom, hogy az illető a zsúfolt folyósón a tömegben pl. nekem köszönt.

Mondjuk általában én is úgy csinálom, hogy ahogy közeledek a gyerek terméhez, mindenkinek előre köszönök, ha kell ha nem :D

Én saját oldalról tudok nyilatkozni.

Rossz az arcmemóriám, csak annyit tudok beazonosítani, hogy láttam már valahol.

Ez pl jelenthet egyszeri utcán sétálást és pl a gyerekem ovistársainak szüleit. Mind bemutatkozott, de se a nevük, se az arcuk nincs meg, pedig nap mint nap látom őket, néha még beszélgetünk is.

Régebben nagyon szorongtam, nem mertem emberekhez szólni, sokszor köszönni sem, nehogy odajöjjenek beszélgetni és beégjek valamivel.

Az mostanában szokott velem előfordulni, hogy csak megyek, gondolkozok valamin, és egyszer csak valaki megszólít és összerezzenek, fel se fogom hirtelen ki az és mit akar.

Vagy valamelyik nap volt, hogy fokhagymást pirítóst ettem, muszáj volt hirtelen kimennem az utcára, és egyből szembejött egy ismerős.. csak mosolyogtam rá és minimálisan motyogtam, majd leszegtem a kapucnis fejem, nehogy a képébe menjen a szag.

Rengeteg oka lehet, hidd el, ha direkt nem akarnának veled beszélni, hogy megbántsanak, azt észrevennéd. Lenéző tekintet, felszegett fej, hátfordítás direktbe, ha mégis hozzádszólnak, hangosak durvák és gúnyosak.

Szóval ne izgulj ezen.