Ti hogy döntenetek?

Maradnék ahol vagyok.

Saját tapasztalat: a megígért segítség nem érkezik meg, aztán amikor mégis, az olyan, hogy többet nem kérsz belőle. Persze ti ismeritek a szüleiteket, ha eddig is segítettek, ráadásul önként és szívesen, valamint volt értelme is a segítségnek (pl. nincs értelme, ha kérdésed ellenére átrendezi a konyhaszekrényedet, amit később vissza is rendezel, ő pedig hálát vár érte, rosszabb esetben még fel is emlegeti), akkor megfontolnám, hogy mégis a közelükben költözünk.

Nálunk is első baba, 300 km-re a családtól, de nekünk eszünkbe se jutott felrúgni a jelenlegi életünket.

Ha kellett volna segítség (az elején), akkor arra az időre jöttek volna a szülők, de szerencsére nem volt rájuk szükség, mindent meg tudtunk oldani a férjemmel. Váltakozva jöttek hétvégére baba látogatóba, illetve mi mentünk hozzájuk. Jön a nyár, majd több időt töltünk náluk, de nem vállalnék úgy gyereket, hogy nem kielégítő az anyagi hátterünk és majd a nagyszülők eltartanak minket. Nem arról van szó, hogy mindenből 30 db kell hogy legyen,de nekem nem lenne képem beállítani a szüleimhez, hogy figyelj anyu, adj 40 ezret, mert kell az oltás ára vagy dobj meg 10 ezerrel, mert fejlesztésre kell vinnem a gyereket.

Nektek kell eldönteni/mérlegelni, hogy mennyivel lesz gázabb az anyagi helyzettek ha hazaköltöztök vagy mennyire tudjátok megoldani kettesben a gyereknevelést ha maradtok.

Haza mennék, de csak külön, nem szülőhöz.

A család fontos. Megtakarítások nincs, szóval nem kerestek olyan jól, hogy ne érné meg ezt feladni.

Mi külföldön élünk, babát tervezünk, és semmiképpen nem szeretnénk hazamenni. Elsősorban a család miatt!! Amíg otthon éltünk, hiába költöztünk külön, nem tartották tiszteletben. Elvárták, hogy hétvégén/karácsonykor/családi eseményeken stb. részt vegyünk, és konfliktus volt belőle meg sértődés, ha nem. Az nem lehetett elég indok, hogy csak kettesben szeretnénk tölteni pl.hétvégét, karácsonyt. Hacsak nem kellett túlóráznia mindkettőnknek, vagy éppen elutaztunk máshova, akkor kötelező volt a megjelenés. Amióta külföldön élünk semmit nem erőltetnek. Ha hazaköltöznénk, kezdődne előlről. Ha rá is lennénk utalva a családra, akkor még extra feladatokat is adnának: nincs olyan, hogy nem érsz rá (vagy csak nincs kedved a hétvégédet azzal tölteni),hogy segíts költöztetni, veteményezni, kerítést festeni, bevásárolni, vagy bármi, mert hát ugye húzd meg magad, nélkülük sehol se lennél.

Na én ezt a szabadságot ami most megvan, nem tudnám feladni, és inkább ne legyen segítségem, mint hogy ne legyen terünk meg saját életünk. És akkor még nem is említettem, hogy a gyereknevelésbe sincs, aki bele tudna szólni.

Én a helyetekben biztos, hogy nem mennénk haza. Mindenképpen megpróbálnám először önállóan megoldani, és csak ha nagyon nem működik, akkor gondolkoznék azon, hogy kinek a segítségére támaszkodjunk.

Hogy döntöttetek végül?

Mi közelebb költöztünk, de nem teljesen vissza, hanem inkább hétvégente hazajárunk.

8-ast teljesen megértem. Érdekes, hogy mennyit számít, hogy hogyan kérik a dolgokat az embertől a családtagjai. Mi pont azért költöztünk közelebb, hogy tudjunk segíteni, és tudjunk menni minél többet együttlenni velük, pont a veteményezés volt legutóbb, vittük a gyerekeket is, tök nagy élmény mindig velük ott lenni és segíteni. De ők sosem ugráltattak minket, hanem kértek, és elfogadták a nemleges választ is adott esetben sértődés nélkül.

Én régen nagyon sokáig az ügyintézője voltam a családnak, olyan 22 éves korom körül tanultam meg először igazán nemet mondani az ilyen lőcsölős helyzetekre, amit akkor még természetesnek vettek, hogy megcsinálom. Nem éppen a legdiplomatikusabb módon tettem ezt, így aztán nem is értették a kirohanásomat. Azóta megtanultam jobban kommunikálni. Meg sokkal messzebb is költöztünk, és sokszor nekem volt szükségem segítségre, hogy az otthoni ügyeimet intézzék. Aztán lett gyerek, és borzasztóan el kezdett hiányozni a család. Mikor 3 éves volt a nagyobbik, és a látogatásból indultak haza a nagyszülők, sírt, hogy ne menjenek el. Mi minden alkalommal, mikor ritkán hazautaztunk, rosszul éreztük magunkat, mikor indultunk vissza az elvileg otthonunkba. Szóval nálunk nem volt kérdés, hogy újra közelebb költözünk, ha nem is teljesen vissza.

9-es voltam