Ki ért velem egyet? A tiniknek nem lehet problémájuk?

Felnőttként visszatekintve a gyerekkoromra azért voltak olyan időszakaim amikor azt hittem nincs attól rosszabb és osszedol a világ. Ezek sok év távlatából már inkabb kamasz hiszti volt, ami azért egy életkori sajátság is részben.

Nyilván mindenkinek vannak gondjai, de ahogy tapasztaltam minden kérdésre az a válasz, hogy semmi meg nem tudom és így nehéz kommunikálni és megoldást találni egy problémára.

"Felnőttként visszatekintve a gyerekkoromra azért voltak olyan időszakaim amikor azt hittem nincs attól rosszabb és osszedol a világ."

Bizony, akkor mikor gyerek vagy akkor így tudsz gondolkodni. Elötrik a csoki(amit amugy is megennél), és össze döl a világ. AZ agy ennyire képes, az agy eddig lát el. DE a gyermeknek ez egy óriási probléma, a gyereknek ez egy óriási fájdalom.

Ezt nagyon fontos, hogy föleg a szülö megértse! Nem kell vele egyet érteni, de meg kell érteni, hogy az egy nagy probléma a gyereknek, még ha én ezt másképp is látom!!!

Tini korban a legnehezebb, mert a szülök azt hiszik, hogy egy teljes látokörrel rendelkezö felnöttjük van(mert a gyerek már annyira önálló, és olyan okos), de ez nem telejsen igaz. A tini még sok mindent másképp lát, még sok tapasztalat hiányzik, hogy megfelelöen lássa a világot. A bajait a szülönek meg kell értenie, még ha nem is ért vele egyet.(ettöl még támogatni nem kell).

Pl elmentem mellkasi fájdalommal az orvoshoz. Csinált EKg-t nem találtak semmi szívproblémát, és haza küldött, hogy biztos a hátamtól van. Ezt kb 3x eljátszotta(a fájdamam meg csak nött). Mindig azt mondta, ez nem probléma csak a hátam... Iszonyatosan éreztem magamat, mire egy helyettesítö orvos volt mikor megint egy idegbecsipödésem lett. Az rögtön komolyan vett, és megértette. Eltudta magyarázni mitöl van, elmondta, hogy tudja, hogy ez nagy fájdalom, és iszonyatosan hasonlít egy szivkörnyéki fájdalomra, elmondta, mit tudok tenni, hogyan tudom megkülömböztetni a szívpanasztól, és hogy hova menjek tovább kikezeltetni.

Az az orvos aki lekicsinyelte a problémámat(habár igaza volt) utálom. Az az orvos aki megértett és felfogta, hogy azért megyek hozzá mert nekem az rossz, azt imádom.

Szülö-gyerek kapcsolat is pont így néz ki.

MEgérteni kell a másikat. Még ha nem is értünk vele egyett.

Kamasz koromban sokszor ok nélkül sírtam, búslakodtam. Dolgoztak a hormonjaim. Képes voltam az egyébként egyáltalán nem rossz dolgokat borúsan látni.

Apukám tiltásait és szabályait a személyem elleni támadasnak vettem. Ma pedig, szülőként azt mondom, hogy az én apukám a vilagon a legjobb és sokkal lazább volt, mint akkor gondoltam.

Nagyon sok ájfonért rinyáló lány/fiú van, aki szerint neki a legszörnyűbb az élete.

Aki azt gondolja terrorban él otthon, mert a szülei szabályokat állítanak vagy esetleg alkalom adtán kap egy pofont, amiért szájal vagy ribiskedik.

Máshogy értékelik ők az életet, mint ahogy majd dupla olyan idősen fogják. És így van ez rendjén. Ezek akkor nekik igazán nagy problémák, amiket meg kell élniük, kezelni kell tudniuk és ez rendben van így.

Biztos van olyan, akinek a későbbi életére is kiható, nagyon komoly gondjaik vannak, de messze nem annyi, mint akik pl. itt a szülő-gyermek kategóriában panaszkodik.

Nekem nem az eltört csoki miatt volt gondom.

Apám mindig negatív kritikával illetett, anyámra nem számíthattam, mert ő gyerekes, naív és gyenge jellem volt. Szóval egy alapból visszahúzódó, csendes lánynak pont nem ez volt a legmegfelelőbb környezet az önbizalom növelésére, amit az osztálytársak kiszúrtak és általánostól szakközép végéig folyton én voltam az, akit szekálnak, megfélemlítenek, és megaláznak. És nem, a tanárok nem foglalkoztak vele, pont telibeszarták. Aki meg egy kicsit együtt érzett, az meg nem tudott mit csinálni.

Sokszor azon gondolkodtam, hogy öngyilkos leszek, de előtte végzek az életem megnyomorítóival és ezt közlöm egy levélben -tanulságként más zaklatónak-, amit a holttestük mellé helyezek, de ez nem történt meg, mert most vagy gyáva voltam az öngyilkossághoz, vagy erős és úgy gondoltam, hogy nem adom meg magam (döntse el mindenki, hogy melyik) és sok időbe telt, túl sokba, mire megerősödtem és szembe mertem szállni engem elnyomóval és felvállalni a véleményem.

Plusz ott voltak a magánéleti problémák is. A szüleim elváltak 16 éves koromban, én és a húgom gyakorlatilag eldobottak lettünk, mivel apánk valahol lakott, anyánk meg az új párjánál, mi meg anyánk lakrészében egyedül. Volt, pár olyan karácsonyunk, hogy én és a húgom ünnepeltük. Amikor meg leérettségiztem és 18 lettem, hagytak had sodorjon az élet. Eddig életképtelenné neveltek, utána meg kiraktak, hogy old meg, már nagy vagy. Hát, kösz.

Szóval életem első 20 évét verbális agresszió kísérte végig, és én még szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem vertek meg, nem erőszakoltak meg stb.

Szóval ha egy tini magába zárkózó, szomorú, annak lehetnek nagyon komoly okai, nem csak az, hogy nem kapott zsebpénzt a hétvégi bulira.

Sok felnőtt elfelejti, hogy ő is volt kamasz, illetve gyerek.

Minden életkornak megvan a maga sajátossága. És bizony, ami kamaszként világrengető problémának hat, azon 30 évesen mosolyogni fogsz. Ami 30 évesen lehetetlennek tűnik, azon 50 évesen már megint csak mosolyogni fogsz. De ez így van jól. Az egész életünk egy tanulási folyamat, és minél több dolog történt velünk, annál inkább változik az ingerküszöb is.

Az lenne a fontos, hogy egy kamasz tudjon kihez fordulni és ehhez kell az, hogy a szülei ne felejtsék el, hogy ők sem. voltak mindig 40-50 évesek.

Emlékszem mikor az első nagy szerelmem 3 év után elhagyott.. azt hittem nem élem túl, hiszen ő életem szerelme.

Felnőttként könnyű erre legyinteni, de szerencsére az én szüleim nem felejtették el, hogy mennyire tud ez fájni. Persze 30 évesen már konkrétan röhögök azon, hogy azt hittem ő volt életem szerelme.. :D de a lényeg, hogy a szüleimtől azt a támogatást kaptam amire szükségem volt.

Ez csak egy példa, rengeteget tudnék még mondani.

Viszont azt nem értem te ezt miből szűrted le? A szüleid elbagetlizálják a problémáidat? Mert az valóban gond. Bántalmaznak a szüleid? Mert akkor villámgyorsan megfelelő segítséget kell neked keríteni.

Hidd el mindig lehet találi valakit aki megért, és segít. Lehet hogy nem a szüleid, hanem egy barátod/barátnőd szülei lesznek azok.