Bölcsis, ovis korú nagytesó hogyan reagált az újszülöttre?

Öcséméknél ugyanez van, nem is lehet egyedül hagyni a picivel, ráfekszik, hozzávág valamit, ő is 3 éves.

A testvéri viszony nem hiszem, hogy itt dőlne el, közöttünk több, mint 4 év van, kb. öcsém 10 éves koráig azt gondoltam róla, hogy hülyegyerek, kicsi volt. Aztán felnőttünk, nagyon sokat buliztunk együtt, ugyanaz lett a társaságunk is, szerintem mi jó testvérek vagyunk, mondjuk csecsemökorában sem rúgtam fel, de inkább azért nem mert én visszafogott személyiség vagyok.

Anno a fiam másfél éves múlt mikor megszületett a húga. Annyira nem volt gáz a helyzet, de azért jó pár hónapig azt csinálta, hogy odament a húgához, megsimogatta/átölelte és aztán hirtelen meg is ütötte. De volt olyan egyszer, hogy a húga rajtam lógott a hordozóban, a fiam meg mellettem állt és hirtelen beleharapott a lábfejébe, úgy hogy napokig látszott a fognyoma.

Én azt csináltam, hogy vettem a fiamnak egy játékbabát és míg a húgát szoptattam stb akkor ő utánozni tudta amit én csináltam. Vagy szoptatás közben olvastam neki és kisebb feladatokkal is megbíztam (nem a picivel kapcsolatban). Nálunk aztán összenőttek szerencsére.

Ahogy már mások is mondták, nem kell 'erőltetni' hogy szeresse a tesót, de bántania se szabad. Mikor a párod otthon van, akkor beszéljétek meg, hogy melyikőtök az aki pl 1 órát csak a naggyal van, aki ebben az órában a középpontban lehet.

2,5 éves volt a nagyobb lányom, mikor a kicsi született. Borzasztóan várta és már a kórházban "elvarázsolódott" tőle. Az agyamba vésődött az a meghatottság, amivel nézte a húgát.

Este 10-kor mentünk be a kórházba, (anyukám maradt vele), éjfélkor felébredt és hajnali 3-ig ébren maradt, míg az apja haza nem ért, hogy mindent megtudhasson.

Soha nem mérgelődött, megértette, hogy nekem kicsit több dolgom van a picivel, de amint tudtam, vele foglalkoztam. Most 7 és 4,5 évesek, vannak villongások, de imádják egymást és megvédik egymást a külvilággal szemben.

Kérdező, az a baba nem a semmiből csöppent ám oda!

9 hónapon át egyre nagyobb lett a pocakod, meg nyilván a férjeddel sokszor volt téma, hogy terhes vagy, pl. mert vizsgálatokra mentél vagy ilyesmik. Sőt már akkor, amikor megtudtad, hogy terhes vagy, és a férjednek ill. a szűkebb rokonságnak elmondtátok.

Egy szóval sem említetted, hogy az első gyerekkel akkor ezt hogyan kommunikáltátok le. Akkor örömmel várta-e, vagy sem? Ha már terhességed alatt sem tudtátok elérni, hogy örömmel várja a testvérét, vagy egyáltalán nem is törődtetek azzal, hogy ő mit érez, akkor nyilván, ha tapasztalja, hogy a kisbaba a te idődet és figyelmedet veszi el előle, akkor logikus, hogy haragszik rá.

Mit lehet tenni most?

Én nem tartom jó ötletnek, hogy bevond a tennivalókba. Legföljebb akkor, ha szívesen csinálná (ennek nem sok esélyt adok). Viszont mindennap szakíts időt arra, hogy csak vele kettesben lehess, és akkor csak rá figyelj, csak őt ölelgesd, neki mesélj, vele bújj össze stb.

A férjedről egy árva szót sem szóltál, pedig ő is a család része. Vigye el gyakran az első gyereket olyan programra, ahová egy kisbabát úgysem lehetne. Legyenek kettesben, erősödjön az apa-fiú kapcsolat. Így érezheti, hogy ő a nagyfiú, aki olyan programokon vehet részt, amiken a kicsi nem. Így jobban el tudja magát helyezni az új családi felállásban és van rá remény, hogy elfogadja a kistestvérét.

Az én fiam nagyon szeretett volna kistesót, így nagy volt az öröme, amikor közöltük, hogy nemsokára lesz neki. Ráadásul még az is bejött neki, hogy kislány legyen (persze elmagyaráztuk neki anno, hogy ezt nem mi döntjük el).

Szóval ő nagyon boldog volt, konkrétan sz.rt a fejemre, amikor hazaértünk a kórházból, azonnal ment a húgához, pedig anyás alapvetően. :) Ő már picit nagyobb volt, 4 éves, amikor megszületett a kicsi.

Őszintén szólva azt hittem, hogy a kezdeti fellángolás után majd "megunja" a babát. Zavarja majd a sírás, meg jön nálunk is a dac, a féltékenység, az undokoskodás, a "vigyük inkább vissza a kórházba" és hasonlók, de nem. Már 15 hónapos a kicsi, és töretlen a fiam imádata felé, számára meg a bátyó az isten egyébként. Én pedig nagyon örülök neki, és büszke vagyok rá, hogy ezek szerint ennyire érett volt fejben már 1 éve is, hogy megértette, hogy a picit nem lehet csak úgy kikapcsolni és félretenni, meg hogy nem azért foglalkozom többet vele, mert jobban szeretem, hanem azért, mert még kisbaba, ő pedig (mármint a fiam) már nagyfiú, és sok minden megy neki egyedül is. De persze mindent meg is tettünk érte, hogy ne érezze magát mellőzve.