Szeparációs szorongás lenne, vagy mégis mitől ennyire anyás a 2 évesem?

Szóval az van, hogy a lányom már átesett 1 éves kora előtt a szükséges lépéseken, amik tartottak pár hétig, és én megnyugodva sóhajtoztam, hogy de jó, végre a szepás időszaknak vége. Tudtam, hogy 1,5-2 éves kora körül van még egy időszak, amikor szintén nagyon ragaszkodós, de a korábbiakból kiindulva nem igazán aggódtam ezen, gondoltam lesz pár nehéz napom, esetleg 2-3 hetem MAXIMUM, és utána megint jók vagyunk.

Hát, most már lassan tart 3 hónapja, és még mindig nem látom a végét. Egyszer csak elkezdte az apját elutasítani, a nagyanyjánál inkább hozzám bújni, pedig az apja kb ugyanannyit van vele, mint én (itthonról dolgozik, rendesen kiveszi a részét a gyerek körüli teendőkből születésétől kezdve), a nagyanyja is amióta megszületett, heti többször jön és foglalkozik vele, ismeri már és korábban nem is volt gond vele. De amik eddig apás/nagymamás programok voltak, pl a fürdetés (amióta hazahoztuk a kórházból, az apja fürdeti, én max csak akkor, amikor az apja elutazott munkaügyben vagy beteg volt), azokhoz most már én (is) kellek. És borzasztó sírás van, ha nem vagyok jelen. Fogjam a kezét végig, inkább csináljam én, az apját el is löki és rám meg cuppan, mint valami tapadókorongos kis polip. Nagyon cuki meg minden, de iszonyat fárasztó, hogy ami eddig tök jól működött munkamegosztással, azt most képtelenség csinálni, és nyilván ez az apjának is rosszul esik.

Fogalmam sincs, hogy kezeljem jól, és egyáltalán azt sem tudom, hogy ez mégis mi és miért csinálja. Nem érte semmi trauma, nem volt semmi változás az életében, egyszerűen egyik napról a másikra elkezdett mindenki mást elutasítani. Vannak jobb napok és rosszabbak, vannak rosszabb időszakok napokon belül is, de azért a tendencia megvan továbbra is.

Ez normális, más gyereke is csinál ilyet? Mi ez, egy újabb szeparációs szorongás, a dackorszak valami elcseszett változata (vannak hisztijei, de ezeket még mindig könnyebben kezelem, mint amikor semmi és senki nem jó neki, csak és kizárólag anya), vagy mégis mi lehet ez? Hogyan lehet ezt jól kezelni, hogy ő is és én is jól jöjjünk ki belőle végül?