Hogy lehet feldolgozni, hogy a gyereked autista? Mi tud segíteni, erőt adni? Még nem tudom elfogadni.

Őszintén? Ezt nem lehet feldolgozni, mivel nem egy egyszeri probléma, amit szépen "elsiratsz", hanem egész életedben, minden nap jelen lesz a gyermeked az autizmusával együtt.

Lesznek könnyebb és nehezebb időszakok.

Lesznek fejlődések és visszaesések.

A mindennapi feladatokat úgy kell ellátnod, hogy mindenben a gyermekedhez igazodsz. Ezeket majd szépen ki kell tapasztalni.

Pl.: ha a gyerekeddel nem tudsz boltba bemenni, mert zavarják a fények/zajok/tömeg, akkor online kell bevásárolnod vagy megszervezni a gyermekfelügyeletet.

Vagy ha a gyereked túl hangos, akkor ne szállodába menjetek nyaralni, ahol másokat zavartok, hanem foglaljatok le egy vendégházat, ahol csak ti vagytok.

Vagy, ha pl személyiigazolványt kell csináltatni a gyerkőcnek, akkor előre jelezzétek ezt az okmányirodában és a gyerekedet màr nyitás előtt fogadják.

Vagy, ha szimplán csak el akartok jutni valahová és a gyereked hajlamos földhözvágni magát az utcán és te nem bírod ölben hazacipelni, akkor menjetek inkább autóval Vagy babakocsival.

Én pl erre a célra direkt beszereztem egy speciális babakocsit, ami 40 kg-ig jó. Pont letojom, hogy ki mit szól hozzá. Nekünk így egyszerűbb...

Szóval a lényeg, hogy legyél nyitott és rugalmas a gyerkőcöd felé. Ha megismered a szokásait és minden helyzetre van terved/megoldásod, akkor sokkal könnyebb lesz az életetek!

Nem vagy egyedül! Fel a fejjel!

A facebookon vannak jó kis auti csoportok, ahol mindenben segítenek a rutinos szülők. Ott lehet panaszkodni, tanácsot kérni, megértik a problémádat, hisz ugyanebben a cipőben járnak.

Nekem megváltás volt a diagnózis, mert addigra kezdtem becsavarodni, hogy én csinálok mindent rosszul és annyira car anya vagyok, hogy tönkre fogom tenni a gyerekeimet.

A legkisebb kapta meg először a diagnózist, mert ő súlyosabb eset így a tünetei is azok voltak (auti és adhd-s), ő akkor 4 éves volt. A nagy 2 hétre rá, ő akkor volt 8 éves, magasan funkcionáló auti generalizált szorongással, a középsőnél meg még most sem tudják eldönteni 10 évesen, mert az adhd biztos, beszédfogyatékosság biztos, de nem tudják, hogy auti-e vagy csak a tesóktól ráragadt dolgokat tükrözi, így nála még (szerencsére) ez a kód kimaradt, szegénykémnek így is van elég.

Nekem inkább az volt a hideg zuhany, mikor a gyerekek pszichiáterei felvetették, hogy apuka is elmehetne egy kivizsgálásra... Elment. Sok párkapcsolati problémánk is megválaszolásra került. Így elmondhatom, hogy 3 (és fél) autival élek együtt.

Nem megy mindig könnyen vidámnak és bizakodónak lenni, de próbálom magam ebbe az irányba terelni. Sírni előttük nem szoktam, megtanultam akkor kiadni magamból, mikor senkit nem ijesztek meg vele. A pincébe szoktam lemenni sírni, mert néha kell a lelkemnek, hogy rohadtul sajnáljam magam, aztán feljövök és megint tudok pozitív lenni. Az elején, mikor csőstül jöttek a diagnózisok, volt egy alkalom, mikor egyedül átmentem a szüleimhez és elmondtam nekik, hogy mi a helyzet, tudták, hogy mennyi helyen voltunk, sokszor édesanyám is eljött velünk. Akkor, ott volt egy röhögőgörccsel egybekötött zokogásom, aminél mint később elmondták a szüleim már mentőt akartak hívni, mert biztosra vették, hogy idegösszeroppanásom van. Nekem nem tűnt fel, de ahogy mesélték, vagy 20 percig röhögtem, és sírtam úgy, hogy közben már levegőt is alig kaptam. Kb 4-5 napig olyan izomlázam volt, hogy még a levegő vétel is fájt. Utólag úgy érzem, az agyam így próbálta megóvni magát a teljes megőrüléstől vagy esetleg pont ennyira roggyant meg, hogy csinálni tudjam.

Volt aki azt mondta, hogy csak azért vagyok ilyen vidám, mert nem veszem komolyan a problémát. Ó, hogyne venném, de ha én feladom akkor kinek lesz jobb? Pont azokat hagynám cserben, akik nekem a legfontosabbak és akiknek a legnagyobb szükségük van a segítségemre. Ezt nem tehetem meg!

Az ember mindent megtanul átértékelni. Valószínűleg az évek folyamán kőkeményen flúgos lettem, de köszönöm, szuperül vagyunk és szeretem az életünket. A gyerekek sokat fejlődtek, már többet elértek, mint vártam és napról napra meglepnek valami pozitív változással. Nyilván sokkal jobb és könnyebb is lehetne, de úgy nem lehet élni, hogy folyamatosan ezen kesereg az ember!

Sok lelki támogatást kaptam (és remélem adtam is) hozzám hasonló anyukáktól, akikkel a legfurcsább dolgokat is meg tudjuk beszélni és olyan dolgokon tudunk szívből nevetni, amin más csak sírna.

A legfontosabb, hogy ne legyél teljesen egyedül, ne fordulj magadba mert akkor becsavarodsz. Legyen valaki akivel néha tudsz beszélni, ki tudod adni magadból az örömödet, bánatodat és akkor menni fog tovább!

12/14 nek

Ez nem az ő taktikája, hanem a felelótlensége.

Mert akkor mi lesz a rakás gyerekkel ha ő mondjuk meghal?